Vajon a nagymágocsi Angertea-nek sikerül-e az, ami szinte minden magyar zenekar álma? Egy olyan lemezt kiadni, amely nemcsak itthon, hanem külföldön is kiállja a próbát. A tizennégy éve változatlan felállással dolgozó zenekar szeptember 17-én jelentette meg soron következő lemezét, amely a Nr. 4: Songs exhaled címet kapta. Akik figyelemmel kísérték az Angertea eddigi munkásságát, azok már nagyon várták az új kiadványt, amelyet a Distrust után szintén a norvég kiadó égisze alatt sikerült kihozni.

Ízelítőként már korábban megismerhettünk egy-két riffet a stúdiómunkálatokról készített összeállításban, majd a No Computation képében a lemez nyitódala is napvilágot látott. Már ebből a számból lehetett érezni, hogy a megszokott minőség nem szenvedett csorbát, és az „Angertea íz” forrása továbbra sem száradt ki és – reményeink szerint – nagyon sok kiváló szerzeményt tartogat még nekünk. A nyitány felcsendülése ismerősként köszöntött ránk, a tört ütemmel indító, középtempós No Computation finoman vezet minket, talán egy pillanatra elhiteti velünk, hogy a srácok már nem is annyira „progresszívek”. Ez természetesen nem igaz, az alaptémát követően kezdődhet a fonalkeresés és a dal végére megérkezik az anger is. A kaotikus végkifejlet azoknál is felkapcsolja a lámpát, akik eddig kételkedtek: igen, egy Angertea lemez üvölt ránk a lejátszóból. Pusztán a rend kedvéért ne felejtsük meg megemlíteni, hogy a srácok rendesek voltak és egy feltörekvő amerikai zenésznek engedtek néhány hangot játszani a dalban.:) A Demons Surfaced egy „szokványos” mérgesteja szerzemény, amelyre a zenekar már el is készítette a lemez első klipjét. Minden megtalálható ebben a számban, ami jellemezheti az együttest: hatalmas groove, lebegtető verze szívfacsaró énekkel, majd egy lélegzetvételnyi átvezetést követően egy hosszú, de végletekig feszült felvezetést követően a szám végén megérkezik a vaddisznó riff is, amit én még egy kicsit tovább hallgattam volna.:) A V. segítségével ismét beláthatunk Gergő egyszerűnek semmiképpen sem nevezhető lelkivilágába és a konkrét eset (Anger)lírai megzenésítése is az együttes minimum Janus-arcúságára bizonyíték. A dal több mint fele az énekre koncentrál, csupán néhány helyen enged be egy-egy keményebb témát, amelyek még inkább sulykolják a mondanivalót. A mélabús aura rátelepszik a hallgatóságra, amelyet az In Light Air tovább fokoz. Az átvezető érzelemcsomag teljesen leülteti az érzékszerveket, utat nyitva ezzel a következő csapásnak. A csendes nyugalmat egy pillanat alatt elvágja a Decay, amely erőtől duzzadva húzza fel magát, majd rázúdul a gyanútlan érdeklődőre. A sűrűn érkező impulzusok egyre csak korbácsolják az érzékszerveket és amikor már azt hihetné az ember, hogy egy nyugalmasabb rész következik, nagyon téved. A beszúrt lassulás csak mézesmadzag, ezt követően még nagyobb dózisban érkezik meg az őrület, amely a végkifejletben még a halvérűeket is talpra ugrasztja. A Lions’ Region idegnyugtató dallamai szinte ellenpólusként hatnak a Decay megelőző kavargásával szemben és a könnyed, akusztikus gitáron is megszólaló tétel megint egy másik arcát mutatja az Angertea-nek. Úgy látszik, a kor meghozza a szentimentalizmust is.:) Miután elhittük, hogy egy szép, zöld mezőn jártunk és az életünk csupa boldogság, az A for Afrodita bebizonyítja az ellenkezőjét. A vontatott kezdőtéma a maradék pozitívumot is kiírtja a gondolatok közül, megnyitva az utat egy újabb terápiás kibeszélés előtt. A dalba foglalt önvallomás minden finomkodás nélkül tárja elénk a nyers valót, a végig hullámzó, már-már zaklatásnak tűnő hangok keservesen mondják el gazdájuk gondolatait. Az Akrám hangulatkeltése segít abban, hogy a megkínzott lélek egy csöppnyi nyugalmat találjon, hiszen a lemez nagyobb részét már magunk mögött hagytuk és a hullámzó energiák egyre inkább összeadódva egyre magasabb polcra helyezik a kezdőlendületet. Nagy szükség van az Akrám lebegtetésére, mert a következő track hamarosan próbára tesz minket. A Meeting… véleményem szerint a lemez legjobb dala, sőt, talán az Angertea legjobb szerzeménye. Migi állandóan zakatoló témái nem engedik fogságából szabadulni a gyanútlan érdeklődőt. Teljesen megfeszül minden idegszál, az elpattanó szinaptikus kapcsolatok maradandó sérülést okoznak. Reálisan nem magyarázható nyugtalanság, zaklatottság adja az alapját ennek a dalnak, amelyben a súlyozott részek utolsó cseppként funkcionálva billentik fel a béke poharát. Az album zárószáma a Distance of You megpróbálja a egy kicsit kisimítani a felkorbácsolt kedélyeket és visszafogottabb hangvételével nyugtatóként hat az igencsak összekócolt idegszálakra. Megválaszolva az elején feltett kérdést: igen, az Angertea-nek sikerült egy európai színvonalú munkával előrukkolnia, amellyel büszkén kopogtathatnak a még zárt ajtókon. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az Angertea megérdemli a lehetőséget, amely ezzel az albummal el fog jönni. A zenésztársadalomnak is üzent a zenekar, hiszen bizonyította, hogy hazánkban lehet minőségi zenét alkotni, és lehet nívós felvételeket készíteni. Nem feledkezhetünk el Vári Gáborról sem, aki a lemez tökéletes megszólalásáért felel és a hangmérnöki teendőkön túl segítette a zenekart abban, hogy a lehető legkidolgozottabb anyaggal állhasson ki a nagyérdemű elé. A teljes odaadással végzett munka mellett még arra is volt ideje a hangmérnök úrnak, hogy az Akrám relaxálásában is közreműködjön. Az Angertea több, mint tizennégy évvel ezelőtt kezdte meg működését és az áldozatos munka, a befektetett energia most megtérülni látszik. Mi pedig ismét egy nagyon jó lemezzel lettünk gazdagabbak. www.facebook.com/angerteahun