A hódmezővásárhelyi thrasherek második demóként két angol nyelvű dallal jelentkeztek és én e 2 dal alapján csak azt tudom mondani: oké fiúk, jöhet az EP vagy a nagylemez! Főleg, hogy egy 5 állomásos nyugat-európai miniturnéval beleharaptak a külföld húsába is.

A két dal (Immobile, Suicide Fuck) nem kíván forradalmi újítást produkálni, csak olyan zenei mészárlást, amire az ember az első néhány akkord után engedelmesen elkezd bólogatni. 4 tehetséges, gyakorlott zenész kiérlelt produkciója, basszuskiállással, szólókkal, jól eltalált dobritmusokkal, a legjobb helyeken belassításokkal, vagy kétábgépekkel. Az első tételbe, az Immobile-ba több témát sűrítettek bele, néha rá kellett néznem a cd-lejátszóm kijelzőjére, hogy még ugyanaz a nóta megy-e. A Suicide Fuck pedig direkt, arcba mászó lerohanással tarol. Az első demóhoz (Fojtogat, 2011) képest nagyot fejlődött a csapat mind vokális, mind hangszeres téren. A magyar nyelvű dalok szándéka jó, de az elvont megfogalmazások erőltetettnek hatottak. A zenében pedig számos felesleges hangot hallottam, amik egyszerűen útszélre vezették a nóták lendületét. Az Immobile már egyszerű, angol nyelvű dalokká és céltudatos öldökléssé kamaszodott. Hangszerek szempontjából a Slayert tippelem fő hatásként, mint megannyi thrash banda méltó példaképét. Itt-ott Exodus és Kreator is érzékelhető, ha nem tévedek. A vokál viszont mélyebb és durvább. Török Imre mélyebb hangtartományokban tud természetesen mozogni, egy hazai death-thrash zsenialitás, a Slytract mikrofonjába kerültek anno hasonló vokálok. Jó is ez, mert a vastag gitár+basszus hangzásához jobban illik az erőteljesebb, maszkulinabb torokzaj, mintsem a középmagas, vagy magas kieresztések, énektémák, rekesztések. Dallamos ének nincs, kell a fenének ilyen zenéhez. Száraz, ráspolyos ordítások, hörgések és rendben is van a cucc. A ritmusszekció klassz munkát csinál egy demóhoz képest. Többször van olyan érzésem az Immobile-ban, mintha bizonyos részek először dobon születtek volna meg, erre vitték fel a basszust és jött végül a két gitár, majd az ének. Andruskó Kristóf dobmunkáját ajánlom minden, demószintű ütős figyelmébe. Magabiztosan hozza a jó alapokat, rutinosan vált, díszít, minden cinhang szúr, a blastbeat-ek ölnek. A thrash-dobolás nem a biztonságos, húgymeleg kettőnégyekről szól, hanem a hallójáratokra mért, meglepetésszerű stratégiai támadásokról. Érdemesnek tartanám, ha a csapat feltenne egy videót, amin csak a dobos játéka látható, esetleg a próbateremben. Ez a csapat készen áll egy nagylemezre és szerintem csak pénzkérdés, hogy ez mikor sikerül ezt elkészíteni. További demózással nem érdemes foglalkozni. A basszustémák (Bodrogi Tamás) vaskosak, a helyükön vannak, itt-ott pár másodpercre egyedüli gitárként is helyet kapnak. A két gitár egy szorgalmas páros (Székely András, Török Imre) munkáját produkálja, bár kissé hiányolom az egyediséget. Természetesen ez idővel ki fog alakulni, de a riffek, a melódiák, a szólók jól el vannak találva, üresjárat nincs, unalmas pillanatokat nem találok. Nagy újítások nincsenek, de a biztos pontok jól el vannak találva, sehol nem érzékelek disszonáns, amatőr munkát. Kerry King-et szerintem igencsak szeretik a srácok, jó példa. 5 év múlva szerintem lesznek áll-leesések az Atrox Trauma albumainak hallatán. Biztató riffek vannak, katarzisok még nem, de pár év múlva már az is elképzelhető. A jó sound-ra már akkor fogadni mertem volna, amikor megláttam a borítón, hogy Simon István stúdiójában, a No Silence-ben készült. A Kill With Hate debütalbumának is jót tett, hogy Simon István gondozta a felvételt, most ugyanezt a végletes aprólékosságot, tiszteletet érzékelem ezen a hódmezővásárhelyi demón is. Minimális, szándékos koszosság, csak annyira hogy thrash-szerűen szőrös legyen. Az Immobile végén olyan kongással áll le egyszerre a dob meg a basszus, hogy hiányt hagy bennünk. A két dal hangzása úgy tud vaskos lenni, hogy nem veszi el az élesebb szóló- és ritmusgitárok zajait és a Suicide Fuck szólója alatt is tisztán kihallani a bőrök és cinek püfölésének legapróbb neszeit. A csapatfotó is egy agresszív metalhorda képét mutatja. Szeretem, ha egy thrash metal csapatról süt az ütni, előre jutni akarás. Ez a műfaj nem a divatos külsőségről szól, hanem a brutalitás sugárzásáról. Az Atrox Trauma szerintem méltó lesz arra, hogy elfoglalja a Slytract feloszlása után támadt űrt. A kreatív düh, a zenei alapok – demóhoz képest – megvannak ehhez és bízom benne, hogy 2-3 éven belül egy Atrox Trauma nagylemeznek örülhet a magyar rockszíntér. Ha pedig Török Imre zenekarát valamelyik nyári fesztivál színpadra állítja, bármilyen kellemetlen időpontban – délután 4 órai seggcsatakosító hőségben vagy a legrészegebb hajnali 2-kor -, érdemes lesz a színpad előtt headbangelni rájuk. Bizalommal várom a fejleményeket, a két dalt pedig hallgassátok meg a csapat honlapján, itt: angolszo.hu/atroxtrauma/mp3 www.facebook.com/atrox.trauma