Ez a hét végig a BLACK SABBATH jegyében telt. Így „készültem” arra a neves eseményre, mely azóta lázba hozott, mihelyst tudomást szereztem a készülő Sabbath Estről. Várakozásaimban nem is csalatkoztam: minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az idei év méltó lezárása volt számomra ez az este, melyen a metal legnagyobbjait, vagyis a Black Sabbath-ot ünnepeltük. Nem is akárhogyan!

A kiváló hangulatról három fellépő gondoskodott. Egy Down Tribute zenekar, a Damn kezdte a bulit, kb. félórás csúszással (ki tudja, miért tartott oly soká a hangolás!), de aztán mindent beleadtak, az akkor még épp csak lézengő számú közönség ellenére (alig huszonöten ha lehettek). Zömével az első két lemez klasszikusait játszották, az olyan kihagyhatatlan darabokat, mint a Losing All vagy a Bury Me In Smoke. S bár imádom ezeket a számokat, a méltánytalanul hanyagolt Ghosts Along The Mississippi-nek például mindennél jobban örültem, amit rögtön a New Orleans Is a Dying Whore követett, mely nóta egyik nagy kedvencem, s ez bizony élénk fejrázásra sarkallt… Összességében korrektül játszották a számokat, és az énekesen, valamint a doboson látszott is, hogy élvezik a bulit, ám a többiek nem sokat mozogtak, amit személy szerint hiányoltam. Persze idővel majd oldódnak ők is, ebben biztos vagyok, csak ez némileg rontott a színpadképen – a fellépésükből még hiányzott a tűz, a sodró lendület, a dinamizmus (ami később még simán beérhet!). Amit a nyitóbandánál hiányoltam, az maximálisan megvolt a Vendetta Inc. játékában és fellépésében. Nyers erő, gyors tekerések, könyörtelen zúzás és magával ragadó, féktelen tűz áradt minden dalukból – itt aztán nyoma sem volt bármi lassulásnak vagy lágyságnak! Színtiszta, karcos fémzene volt a javából – és meg kell hagyni, engem teljesen lázba hozott! Pedig első hallásra még nem tetszett, mert az éneket túl durvának találtam… de nem telt bele egy-két perc, s máris a hatása alá vont, és mégis: minden súlya ellenére egyáltalán nem tűnt brutál zenének… egyszerűen csak őszintének és átkozottul jónak! A srácok nem csak játszották, de át is élték a zenét; itt aztán volt szinkronban hajrázás, őrült roham a színpadon, egy pillanatnyi megállás nélkül… Az biztos, hogy megjegyzem magamnak ezt a bandát! Nagyon ígéretesek! De bármennyire is élveztem az „előjátékot”, az est fénypontja mégiscsak eztán következett. A mostanihoz hasonló Black Sabbath Estre – ugyancsak a Stonedirt (ismertebb „álnevükön”: Stoned Earth) előadásában – már tavaly februárban is sor került, méghozzá a Dürer Kertben. Nem is álmodtam volna akkor, hogy ez a csoda újból megismétlődik! S nem csak azért oly különleges mindez, mert Sabbath-ot hallani bárhol, bármikor örök élmény, hanem főként azért, mert az Ő dalaikat csak kellő alázattal, tisztelettel és profizmussal szabad játszani – s a Stonedirt messze menőleg megüti ezt a mércét! Ezt nem csak a lelkesedésem és elfogultságom mondatja velem – mert bárki, akivel a buli után beszéltem, maximálisan elégedetten és a legnagyobb elismeréssel szólt róluk. Azok, akik ott voltak, tanúi és részesei lehettek a „Fémzene Templomának” szentségében átélt, örökkévalóságnak tetsző két órás műsornak, mely jórészt a korai, Ozzy-féle Sabbath-korszakot ölelte fel. Egyedül a Mob Rules jelentette a kivételt, mely egyúttal szép és megható tisztelgés volt Dio előtt (nyugodjék örök békében). A koncert 17 számból és egy gyönyörű szép gitárszólóból állt, ráadás nélkül (amit kicsit hiányoltam is!), a dalok válogatása és profi eljátszása miatt azonban nem maradt igazi hiányérzetem. Ráadásul elhangzottak fő-fő kedvenceim is, mint az N.I.B. vagy az abszolút favorit Electric Funeral!!! A Technical Ecstasy és Never Say Die albumok kivételével mindegyik Ozzy-s lemez pár nótája terítékre került. A Sabbath Bloody Sabbathról mondjuk csak egy (Killing Yourself to Live), a Paranoidról ellenben két szám (Planet Caravan, Rat Salad) kivételével az összes elhangzott. Pazar válogatás volt! A füst, a névadó dal kezdetét jelentő eső és harangzúgás félreismerhetetlen keveréke, a Conan filmzenéből vett rövid bejátszás, mely több Stonedirt-buli bevezetője is volt már, majd a Black Sabbath-szám hirtelen felcsapó akkordjai méltó kezdése volt ennek az estnek – mely végig ebben a varázslatos hangulatban hömpölygött tovább. Újraéltem az ismerős borzongást, a magával ragadó zenefolyamot, valamint azt, hogy ez a különleges élmény, ez az ünnep, melyre hetek óta vártam, egész testemet s lelkemet átjárja, rabul ejt, s mint egy forrás tisztaságával induló folyamban, melyet az emberi szenny ezernyi vétke mocskolt be, ím megmerítkezhetek. Ennek a zenének súlya van, és olyan aktualitása, mely sajnos nem szűnt meg a századforduló után; s melyet olyan zenészek játszották, akikre egy egész metaltársadalom, generációk szűnni nem akaró sora nézett és néz fel ma is. S ez a zene ím megelevenedett, betöltve a teret: az emberi kéz formálta, mesterséges barlangot, mely a koncert helyszínéül szolgált, s mely egyszeriben rendeltetésének megfelelő lett: méltó tere annak a megannyi szólamnak, riffnek, dallamnak, éneknek és visszhangnak, mely bennünk: hallgatóságban tovább zengett. Ez az áradat kész volt elsöpörni minden egyebet, kiszorítva a szürke, fájdalommal teli vagy véges idő korlátaiba szűkített öröm pillanatokat – egy másfajta mámort, bódulatot és egyben tisztánlátást hozva. Ez hömpölygött át az időn, s ezúttal egy tehetséges és lelkes, abszolút Szívvel-lélekkel játszó banda előadásában éledtek újjá. Minden dal külön áhítat volt – egy-egy darab örökkévalóság; éreztem súlyát, de megváltását is. Ahogy magam is belemerültem, újra hallva és énekelve a sorokat, még inkább magával ragadott az érzés, mely izzó szikrákként lobbant fel, egymás után… Így következtek a számok is: Into The Void, N.I.B., Warpigs… és látni véltem a végeláthatatlan sereget, mely értelmetlen háborúk öldökléseibe hullott bele… Súlyos kezdés volt, és nem kevésbé volt az a folytatás. Hole In The Sky és Hand Of Doom: Átjárt és felemelt, és még csak a koncert kezdetén jártunk… Azt kell mondjam, a Stonedirt tényleg a legjavát játszotta, szinte az összes „örök klasszikussal”, úgy mint Iron Man, Symptom Of The Universe, Snowblind, vagy éppen az olyanokkal, mint a Supernaut, Paranoid. De volt itt Fairies Wear Boots (melynek külön örültem) meg Killing Yourself To Live, ami amúgy nem tartozik a gyakorta játszott nótákhoz; továbbá a már említett Mob Rules, a koncert második felében. Külön szeretnék szólni a Children Of The Grave-ről, mely – hasonlóan a többihez – semmit se veszített aktualitásából (s elég félő, hogy az egész csak vészkiáltás marad az emberiség sötéten lefelé ívelő önpusztító élete alkonyán). Az albumon ezt egy rövid, de szép instrumentális tétel, az Embryo előzi meg, és zseniális húzás volt a srácoktól, hogy a műsor közepét képező gitárszóló végén éppen ez hangzott el, felvezetőül szolgálva a „Sír gyermekeihez”. A gitárszólót a Wall Of Sleepből is ismert Kemencei Balázs játszotta, a közönség nagy örömére (ezalatt többen előre is jöttek). Játékát a koncert alatt arányosan alkalmazott – s hangulatkeltésnek kiváló! – füstgomolyag kísérte, melyből mégis tisztán lépett elő, s látni lehetett, mint tekeri a húrokat! Engem elvarázsolt, s nem tudom szó nélkül hagyni, hogy Balu a hét év alatt mennyit változott, fejlődött… És most itt állt, egy Black Sabbath Est kellős közepén,s elismert zenészek színvonalát hozva, a legnagyobb természetességgel és érzéssel szólózva a nagyérdemű előtt… Megható s egyben szép pillanatok voltak ezek. Méltóak e felejthetetlen koncerthez… A legjobban várt – és elmaradhatatlan! – Electric Funeral az est végén hangzott el. Számomra ez tényleg a tetőpont volt – ezután már azt se bántam, hogy a buli a vége felé közeledett, ahol egyébiránt minden tökéletes volt. Amellett, hogy mindannyian maximális teljesítményt nyújtottak, látszott a srácokon a zene szeretete és az az öröm, mellyel a számokat eljátszották. A rengeteg fellépés, amit a banda az elmúlt nyolc év során maga mögött tudhatott, meghozták gyümölcsüket: immár nem csak egy tehetséges, de egyben rutinos csapat is állt a színpadon, magával ragadva az ötven-hatvanfős, ám annál lelkesebb közönséget. Számomra az egész este egy egybemosódó, vegyítetlen DOOM-muzsikával, annak is legjobbjaival átitatott, körülírhatatlan s magával ragadó, eksztatikus folyam volt, melybe úgy belemerültem, hogy a koncert végén szó szerint megrázóan hatott rám az emberi szó. Persze, ez már csak ilyen… egyszer fel kell ébredni, és folytatni a megszokott mindennapokat. Mégis: a koncert hatása nem múlt el bennem nyomtalanul; át-meg átitat, újabb keresésre ösztönöz, elfeledett érzéseket éleszt bennem újra, és teljes varázsával átölel. Bár nincs szó, mellyel méltóképpen ki tudnám fejezni a hálám – mind a Black Sabbath, mind a Stonedirt iránt, de az biztos, hogy míg élek, nem felejtem el e különleges pillanatokat, melyeknek részese lehettem. S akárhogy is, ez az este méltó tiszteletadás volt a fémzene és DOOM legnagyobbjainak!