A Blind Myself zeneszerzési metódusa mindig változatos volt. Ha figyelembe vesszük, hogy szinte minden album más légkörben és más felállással készült, nem csoda, hogy mindegyik szerzemény relatív más zenei megközelítést közvetít.

Sokan siránkoznak, hogy ugyan már hová lett a legendás keménység, a zenei extrémitás, az „öncélú” kísérletezés, amelyik a Blind esetében mindig egy kivételes zenei világba kalauzolta a hallgatót. Akik a Worst Case Scenario komplexitásán edződtek vagy a Heaven’t-es hőskorban szerették meg a zenekart, azok az új anyag kapcsán biztos, hogy ráncolni fogják a szemöldöküket, de ha rászánják a kellő időt az ismerkedésre, szerintem az esetek 90%-ban egy kellemes barátság fog születni a Hallgató és a Négyszögöl között. Maga a zenei eszköztár tipikusan Blind-os, a hangzás a „Budapest,7 fok, eső „ hangszerelését viszi tovább, nagyon kellemesen és egyben dinamikusan szólal meg az anyag, de sajnos számomra a gitár centrikus keverés perifériára szorulása egy picit szomorkássá tesz, elsősorban azért, mert a zenekarban mindig példaértékű gitár technikai megoldások voltak, amik persze most is megvannak, csak nem kerülnek annyira előtérbe. Szalkai Tibor után biztos, hogy nem volt könnyű dolga Greg Sweet és Horváth István gitárosoknak, hiszen az egyik legautentikusabb színtéri gitárost kellett pótolniuk. Feltételezésem szerint a Négyszögöl az első teljesen Szalkai-mentes kiadvány, de az eredmény több, mint meggyőző. Én nem tudok még egy ilyen extrém zenei gitáros párost mondani az országban, akik ennyire dinamikusan és precízen tudják előadni (elsősorban élőben jön ez át) nyakatekert, kifacsart akkordvilágú témáikat. Csak lenne ezen az anyagon sokkal jobban előtérben az a fránya hathúros, de természetesen ez csak az én személyes észrevételem, amelytől bőven lehetnek eltérő vélemények. Elérkeztünk az új anyag valószínűleg legmegosztóbb szegmenséhez: A tiszta énekhez. Már megfigyelhető volt, hogy az előző kiadványon is egyre kifinomultabb lett az ének, de ennek ellenére nem billent át annyira a mérleg nyelve, hogy ez szembeötlő legyen (persze a fórumos zene lexikonok már ezen is morogtak). Én azt ajánlom, hogy a kedves hallgató vegye figyelembe, hogy bizony 15 év rengeteg idő, és ez idő alatt nemcsak hogy az ember mentálisan változik, hanem az igényei is megváltoznak. Ha abból indulunk ki, hogy a zeneszerzés egy kreatív folyamat, akkor sajnos ez hoz magával sok-sok változást, mert az embert érzelmileg egy ilyen széles időintervallum alatt rengeteg hatás éri, és ez befolyásolja a zeneszerzési folyamatokat is. Én úgy érzem, hogy ez az énekstílus tökéletesen beleillik a zenei tematikába és képez egy komplex egészet az új szerzeményekben. A három számos dalcsokorban a Maradék egy picit elvontabb, nagyon jó mondanivalóval. A csordavokál nagyon hatásos, tematikailag a legjobban eltalált nóta. A sampleres pittyegés a végén szerintem nem lenne szükséges, annyira üt egyben a felezős téma. A Fekete lovag mindig győz, egy pörgős riff centrikus feszes szerzemény. Tuti koncert himnusz, énekelhető refrénnel, Dopeman egy mondata zseniális húzás volt, a tremolós szóló pedig nagyon eltalált. A depresszív Magyar világvége pedig egy nagyon régóta tátongó űrt hivatott betömni a sajátos aspektusával, amelyben a magyar kérdést boncolgatja. Nem a szájbarágós hőzöngő, utálkozó, minden áron ellenséget kereső szokásos fröcsögő történet ez, hanem egy sokkal reálisabb, és egyben valós okfejtés a magyar reményvesztettségről és lelki elkeseredettségéről, amely inkább problémája a magyar társadalomnak, mintsem a vizionált paranoia a nem létező nagy ellenségről, amit anno már a Pomogácsok-ban is megénekelt a zenekar. Az biztos, hogy ez egy megosztó kiadvány lett, de a maga meglepetéseivel, objektívan kezelve egy merőbben nem megszokott, de annál erősebb anyaggal örvendeztette meg a zenekar a rajongóit. Ezek után ki ne várná kíváncsian a folytatást? Töltsétek le a 3 új számot ingyen a www.blindmyself.com/ oldalról!!! www.facebook.com/blindmyself