Még alig kezdődött el az év, s máris láthattam élőben összes hazai kedvencemet! A Replika és Dalriada után ezúttal a Wall Of Sleep és a Stonedirt következett, ráadásul egy közös bulin, egymás után játszottak, nem kis örömömre…

Az első banda a Conan’s First Date volt. Bár jókat hallottam róluk, és pont kezdésre érkeztem, vajmi keveset hallottam belőlük. Amúgy is komor hangulatban érkeztem, kellett kis idő, míg ráhangolódtam az egészre. A Wall Of Sleep az egyetlen olyan zenekar, melyet a megalakulásuk (2002) óta ismerek és szeretek. Jóllehet, a néhány évvel ezelőtti (2009/2010 táján történt) énekesváltást követően a csapat zenei világa némiképp megváltozott a SABBATH-ízű, klasszikus, félreismerhetetlen DOOM-muzsikájukhoz képest, a zene és szövegek igényessége, kidolgozottsága, mélysége megmaradt. A Wall Of Sleep nem tartozik a legaktívabban koncertező zenekarok közé – de minden fellépésük különleges élményt nyújt. Az új lemez írása miatt tavaly csak Sopronban játszottak, méghozzá az immár másodjára megrendezett, nagyszabású „DOOM-STONER HALLOWEEN” fesztiválon. Budapesten utoljára 2012 augusztusában láthattuk őket – egy fantasztikus hangulatú Stereochrist/Wall Of Sleep 10 éves születésnapi móka keretében, azelőtt pedig a hatalmas DOOM-Legenda Saint Vitus előtt játszottak, a Magma Rise és Sunday Fury társaságában! Nem csoda hát, hogy nagy várakozással tekintettem erre a bulira! Mivel ezúttal előzenekarként, bár főműsoridőben léptek fel, viszonylag szűk volt az időkeret – így néhány régi kedvencem kimaradt (mint például a Far Away From Sunrise, On Pain Of Birth és a felülmúlhatatlan I SLEEP!); volt viszont egy vadiúj nóta a készülő (és talán már tavaszra várható?) albumukról. Ez a szám a „No Quarter Given” munkacímet viseli, és hangulatában abszolút beleillik az utolsó album (When Mountains Roar) dalai közé, némi SABBATH-ízzel fűszerezve. Kíváncsian és bizakodva várom az új korongot! A csapat rögtön a zseniális Army Of The Dead-del kezdett. Ez az utolsó lemez legdoomosabb, és így számomra legkedvesebb dala és egyben zárótétele is. Ezután játszották el – egyetlen régi nótaként – a Time Of The Goblins-t, végképp megalapozva a jó hangulatot! A hangzással nem volt gond (persze, a basszusból mindig szeretnék többet hallani), és külön tetszett, hogy nem vesződtek sokat a beállítással – mégis minden jól szólt. A zenészek lelkesen, szívből és nagy átéléssel játszottak a kisszámú, de annál befogadóbb közönség előtt. Mindent beleadtak; látszott rajtuk, mennyire élvezik ezt a közös zenélést. Az énekes Cselényi Csabában nyoma sincs már a kezdeti bátortalanabb fellépésnek – hatalmas lendülettel, a nézősereget minduntalan tapsra és éneklésre bírva, a tőle megszokott módon sokat mozgott a színpadon. A Wall Of Sleep különlegesen szép, bánatos, érzésekkel átitatott és mély témákat boncolgató zenét játszik, melynek varázsa, hangulata, fájó igazsága s megannyi elmerengő-szép pillanata élőben is szomorkásan cseng, mégis oltalmat ad, akár eső után az éledő természet. Elég csak az olyan dalokra gondolni, mint a Buried 1000 Times vagy a hibátlan basszusgitár-introval kezdődő Nails For Crucifixion az …And hell followed With him albumról. Gyönyörűséges, fájdalmas, mély tartalommal bíró DOOM-nóták ezek, melyeket nem lehet eleget hallani! Míg a koncert első felét e belassult, javarészt régi dalok tették ki, a második felében már előkerültek az új szerzemények, az immár Csaba nevével fémjelzett When Mountains Roar lemezről (Hungry Spirits, Into The Light, Bitter Smile), s ahogy említettem, kaptunk egy kis ízelítőt a készülő új anyagról. A buli zárásaként eljátszották az elmaradhatatlan és szívet gyönyörködtető Signs c. számot, mely méltó párja lehet a már klasszikusnak számító I Sleep-nek. Ugyanakkor még vártam volna egy kis ráadást (még akkor is, ha tudtam, hogy utánuk a Stonedirt következik). Az I Sleep-et már évek óta nagyon hiányolom, ez minden idők egyik legnagyobb DOOM-nótája, s annak idején kihagyhatatlan daluk volt, gyakran zárták ezzel a koncertjeiket. Ettől függetlenül nagyon jó érzés volt újra a színpadon látni a csapatot! Bizton állíthatom: nincs olyan zenekar, melyet többet hallottam volna élőben a Stonedirtnél. Ennek ellenére minden koncertjük újra és újra magával ragad, a lelkem mélyéig megérint és felszabadít. A Stonedirt elég sokat játszik országszerte – legtöbbet mégis Budapesten. Fellépéseiket annyi tűz és dinamizmus hatja át, hogy a hallgatóságot azonnal magával ragadja. Zenéjük elevenen lüktető, zabolázatlan-vad, korábban southern-ízű, elszállós témákkal, minduntalan őszinte és átérezhető szövegekkel. Számomra azonban ennél jóval többet jelent; dalaikba bele van írva sorsom, életem minden fontos mozzanata, szívem minden dobbanása. A zenekar tagjait, családjukat, barátait pedig testvérként szeretem. Bármit játsszanak is a koncertjeiken, mindegyik magával sodor és teljesen belefeledkezek. Ezen az estén se volt ez másként; már a koncert kezdete is nagyon ütős volt: a Self-Inflicted Dethronement nóta megadta az alaphangot – és éreztem, hogy a több kilónyi rám rakódott feszültség hogyan foszlik semmivé! Az utóbbi időkben túlnyomórészt legutóbbi lemezük (Inherited Fever) dalait játszották a bulikon, egy-két feldolgozással kiegészítve (leginkább Pantera, SABBATH vagy Ozzy-nótákkal), ezúttal viszont – legnagyobb meglepetésemre és örömömre – a kihagyhatatlan Wretched Me mellett két másik szám is előkerült a Redneck Blues albumról, cím szerint a Bleed As I Bleed és a Like Fire Into The Sea. Óriási élmény volt újra hallani őket, és teli torokból üvölteni a szövegüket!! Persze a már megszokott klasszikusok se maradtak el, úgy mint a címadó Inherited Fever vagy a klipnóta Hellectric Steel; két nagy kedvencem (Monster és Kingdom Of Medusa) alatt pedig hatalmasat zúztam! Nem csoda, hisz e karcos, földbe döngölős témák élőben mindig nagyon ütnek, és ezen a bulin is élénk mozgásra bírták a közönséget. Nem volt itt üresjárat vagy finomkodás; ezek a srácok a zsigereikben érzik a Metalt, és úgy játsszák, hogy minden hangból átjön az őszinteség és dinamizmus. Amit kaptunk: Egy élő, forró, karcos fémzene, tehetséges és sokra hivatott zenészektől! A BLACK SABBATH-feldolgozás ezúttal se maradt el, ám hiába játszották az abszolút kedvencemet (Electric Funeral), a dal súlya – jelenlegi hangulatomban – a mélyre húzott. Sose gondoltam volna, hogy valaha így fogok érezni, de most fájdalmas volt és lelkemben örvényt keltő... Összességében viszont e koncert gyógyírként hatott rám, és bele tudtam merülni e sodró lendületű, szép és őszinte zenébe. A buli vége felé elhangzott Business Is Your Name-nek különösen örültem; s bár a ráadás elmaradt, búcsúzóul még elnyomták a Southern Records And Beer And Brandy című nótát, melyet még a Bonus Thrash demora írtak. Ennek a számnak óriási hangulata van, mindemellett felidézi bennem a régi időket és érzéseket, amikor először hallottam (és rögtön megszerettem) a zenekart. Valami elkezdődött akkor, ami azóta is tart. Nehéz szavakkal elmondani, ám az biztos, hogy amit tőlük kapok, az egészen különleges és varázslatos. Szeretnék mindig részesülni ebből, s ott lenni akkor is, ha szükségük van rám – akár, mint barát, akár, mint rajongó. www.facebook.com/wallofsleep www.facebook.com/Stonedirt www.facebook.com/cfdmusic