Tíz éve annak, hogy a Dalriada zenekar kiadta „A walesi bárdok” demóját, és ennek megünneplésére – a Fajkusz Bandával karöltve, számos vendégzenészt felvonultatva – nagyszabású bulit rendeztek a Dürer Kertben. A csapat messzemenően kitett magáért; a Belőlük áradó lelkesedés, alázat, profizmus – valamint az őket éltető közönség összhangja tökéletes volt ezen az estén. A Dalriada – s a velük (és előttük) játszó Fajkusz Banda – egy olyan produkcióval kápráztatta el a nagyérdeműt, hogy úgy hiszem, ezt a napot még sokáig emlegetni fogjuk (de legalábbis a következő jubileumig).

Jómagam kb. 8 évvel ezelőtt ismertem és szerettem meg a zenekart. Mindaz, amit tőlük kaptam, végigkísért bús-vidám napjaimon; és még csak megközelítően se tudom elmondani, mily sokat köszönhetek nekik! E népi kincseinkből merítkező, nagyon őszinte, egyszerre szép és vad zene első hallgatásra a szívemig ért, s rabul ejtett. Igazi ünnep volt hát, ez az este számomra pedig katarzis és újjászületés is egyben (egy hirtelen jött tragédia rám telepedő súlya-terhe alatt). A Dürer kiváló hely, számos nagyszerű fellépőt láthattam már itt, mégis úgy gondolom: a helyszínválasztás nem volt megfelelő egy ilyen kaliberű koncert számára, mint ez a jubileumi (érdemes lett volna egy még nagyobb befogadójú helyre szervezni). A Dalriada már így is népes – és egyre növekvő számú – rajongótábort tudhat magáénak, így nem tartottam szerencsésnek kihagyni az előzetes jegyvásárlás lehetőségét (a jegyeket ugyanis csak a helyszínen, aznap este lehetett megváltani). Bár valamelyest számítottam rá, még így is meglepett a buszról már látszódó kígyózó sor, mely a bejárat előtt állt, nem sokkal a hivatalos pénztárnyitás után. Nem tudom, hogy mindenki bejutott-e végül, de az biztos, hogy e technikai nehézségek miatt jó páran csak késve értünk be az előzenekarra! Az utolsó kb. 20 percet szerencsére még sikerült elcsípnem (nem tudom, a hosszú sor volt-e az oka, de már így is volt egy kisebb csúszás), és ez alapján újfent bebizonyosodott, hogy a Fajkusz Banda nagyszerűen helyt áll a népzenére szomjas metalközönség előtt. A hatalmas tapsvihar, lelkesedés, pörgés és tánc mind erről tanúskodott. A Dalriada kezdésére (ami az ígért 8 órához képest legalább félórával későbbre tevődött) a terem már zsúfolásig tömve volt, Andrisék érkezésére pedig egy emberként zúgott fel a tömeg – méltán jelezve, hogy készen áll az ünneplésre. Ahogy előzetesen meghirdették, három külön blokkból állt a koncert: az első a korai éveket idézte, a második az "össz-népi" névvel illetett, a harmadik volt a "sűrű magyaros". Ezek között nem átvezető volt, hanem egy-egy rövidebb szünet, ami alkalmat adott némi átrendeződésre, előnyösebb helyválasztásra is. Véleményem szerint ez jó ötlet volt; a koncert hangulatát, lendületét nem törte meg, viszont tényleg elválasztotta az egyes korszakokat. Az énekes-gitáros és egyben szövegíró-frontember Ficzek András a tőle megszokott hatalmas lendülettel, lelkesedéssel köszöntötte az egybegyűlteket – majd bele is csaptak a húrokba. Az első két lemezes Védj meg, Láng 1-2 és a fő-fő kedvenc Galamb igencsak masszív kezdés volt! Ráadásul az egyre gyarapodó albumoknak köszönhetően (el nem ítélhető módon!) ezek már rendre kimaradtak a koncertrepertoárból, ahogy a régebben gyakran játszott Vérző ima vagy az első klipnóta, a Téli ének is. Jóleső érzés volt újra hallani őket élőben! Ebben az első, korai éveket idéző blokkban került sor az első vendégzenész érkezésére: az Agregatorból ismert Mikus Tamás (Tass) személyében, akiről úgy tudom, régi jó barátja a zenekarnak. A legmeghatóbb pillanat számomra mégis a Búcsúzó című dal volt. Idejét nem tudom már, mikor hallottam utoljára, de hogy még most is ugyanazokat a mély érzéseket hozta el, afelől semmi kétségem nem lehetett. Egyszerre kavart örvényt a lelkemben, és adott enyhülést, megnyugvást; s nemcsak a külvilág szűnt meg létezni körülöttem, de kis időre a fájdalmam is csillapodott… S ahogy az már lenni szokott – legalábbis a „régi időkben” – a koncert eme első fele a korábban kihagyhatatlan zárótétel, a megzenésített A walesi bárdok 1-2-vel ért véget. Megindító, szép pillanatok voltak ezek. A tisztelgés Arany János nagysága előtt az ő balladáit feldolgozó Arany-album további dalai alatt folytatódott. Mind közül a Szent László 1-nek örültem a legjobban (bár megvallom: picit hiányoltam a második felét…). Az Ágnes Asszony (1,2) és a gyönyörű szépen megkomponált, de amúgy komor témájú Zách Klára eljátszása akusztikus verzióban tovább növelte e dalok mondanivalóját, súlyát. Jelen állapotomban egészen más hangsúlya volt, és mélyen elgondolkodtatott, sőt felkavart… Hosszú lenne számba venni a koncert minden fontos mozzanatát, így csak a számomra jelentős momentumokat emelném ki. A már említett kedvenceken kívül (Védj meg, Láng, Galamb, Búcsúzó!, Szent László) nagy öröm volt hallani a Leszek a Hold című dalt (amelyben Kun Anita énekelt az Ideas zenekarból). Az új lemezes Napom, Fényes Napom című nóta felcsendülésekor pedig szívfájdítóan szép és megható pillanatokat élhettem át, és borzasztóan örültem a ráadás előtti zárónótaként eljátszott Szondi két apródjának is. A koncert hömpölygött tova, átívelve éveket, felkavarva bennem az érzéseket, s felidézve-szétosztva elfeledett-eltemetett népi kincseinket, melyektől árnyaltabbá, gazdagabbá lett köröttünk és bennünk a világ. Ahogy az már lenni szokott: mindenki felszabadultan játszott, és rengeteget mozgott a színpadon, gyakorta buzdítva-lelkesítve a közönséget – vagy éppen belefeledkezve az öröm-zenélésbe. A Fajkusz Bandával is oly szoros már az egység, mintha a kezdetektől fogva együtt játszanának – s már hiányoznának is a színpadi fellépésekről! Általuk oly mértékben gazdagodott ez az önmagában is érzelem gazdag, egyedi és varázslatosan szép zene, hogy arra már nincsenek szavak; ezt hallani, látni, azután érezni, átélni kell! De aki egyszer rabjává lesz, nem szabadul hatása alól. Ezen az estén pedig tényleg minden volt! Játszottak az összes lemezükről, klasszikus felállásban és a Fajkusz Bandával, továbbá vendégzenészek közreműködésével. Volt akusztikus blokk, valamint gyors tempójú, ritmusos, beindulós nóták hosszú sora, és ami még fő: óriási lelkesedés, mely végig áradt a csapatból. Ünnep volt ez a javából, amelybe mindenki beleadta a maximumot, és az összegyűlt nézőközönséget biztatva, sugárzó arccal, szívvel-lélekkel játszottak. Ráadásul minden hangszer és ének tisztán szólt – mind közül legfenségesebben persze az imádott basszusgitár! Pisti játéka félreismerhetetlen, és az már biztos: nagyon tud bánni a hangszerével. E jubileumi buli csúcspontja számomra akkor jött el, mikor Andris az újabb vendégzenészeket konferálta be. Schrott Pétert a Tűzmadárból ugyan nem ismertem, de együtt lépett fel a Wall Of Sleep és Stonedirt-gitáros Kemencei Baluval – akinek várható szerepléséről nem tudtam, így hatalmas meglepetést és örömet okozott! /Egy héttel később mindkét bandájában láthattam fellépni a Dürer kistermében/ Öröm volt látni, mily lelkesen, mosolyogva, nagy átéléssel és önfeledten játszik a Dalriada zenészeivel; és arra gondoltam, ha valami, hát ez a Metal-testvériség! Undergound szinten már sok ilyen közös fellépést, egymás kölcsönös segítését tapasztaltam – és most átélhettem ezt ezen a bulin is! Biztos vagyok benne, hogy sok baráti zenész volt, aki a kezdetekben is támogatta, inspirálta vagy biztatta a csapatot, akik bár eljutottak a sikerekig, alázatos hozzáállásuk, őszinteségük folytán maradtak olyannak, amilyennek megismerhettem őket. Egy zenekar kedves-szeretetreméltó és tehetséges tagjainak, akik mély meggyőződéssel hisznek abban, hogy vannak fontos értékek a világban, melyek átmenthetők. Volt az estének még egy fontos – és szomorú, de egyben szép és megható – mozzanata is, mikor a zenekarból távozó (billentyűs) Barnát a nagyközönség előtt, a koncert keretében elbúcsúztatták a többiek. Ott, a színpadon adtak át neki egy Dalriada-pólós óriás plüssmedvét, aki aztán a buli végéig erősítette Barnát a szinti mögött. Bár szomorú, mégis kedves pillanat volt! Rengeteg dolog változott azóta, mióta először hallottam a zenéjüket. Az elmúlt 10 esztendőben 7 lemezt adtak ki, tele olyan nótákkal, melyek mindegyike maga a gyönyörűség és melyekben igencsak el lehet merülni; s ennek az időszaknak méltó ünneplése és mementója volt ez a különleges este (melyről video-és hangfelvétel is készült). A Dalriada hozta a tőle megszokott magas színvonalat; s annyi lelkesedés és tűz volt a játékukban, és oly fáradhatatlannak tűntek – a majd’ 3 órás fellépés ellenére is, hogy látszott: a szívüket-lelküket beleadták! S talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: a (hálás és lelkes) közönség is… Hatalmas dicséret illeti emellett a Fajkusz Bandát, akik nemcsak a népi hangszerek adta lehetőségekkel gazdagítják e zenét és koncertélményt, hanem személyes jelenlétükkel is; nem beszélve arról a monumentalitásról, melyet egy-egy ilyen fellépéshez hozzáadnak. A Dalriada méltán a hazai „epikus-regélős-mesélős” metal gyöngyszeme – ez ezúttal is bebizonyosodhatott. Nagyon jól megszervezett-felépített, dinamikus és mély érzéseket közvetítő, végig ünnepi hangulatú koncertet adtak, mely méltó a zenekarhoz, és a 10 év alatt elért eredményeihez. S bár jelenleg sok változás kereszttüzében élek, egyet tisztán tudok. Az a kötelék, mely hozzájuk fűz, széttéphetetlen – bárhová vessen is sorsom-életem. Az ő szavaikkal élve: ”Sorsom akármerre mégyen, Rólatok el nem feledkezem, Minden járáson-kelésen Véletek lesz majd emlékezetem!” Igazi ÜNNEP volt ez az este, és kívánom, hogy legyen még sok ilyen! www.facebook.com/Dalriadahu www.dalriada.hu/