Különleges estének ígérkezett ez a pénteki fesztivál - melyben a DOOM és Death metal kedvelői közösen ünnepelhettek! Sajnos a program úgy volt ütemezve, hogy a bandák egy időben lépjenek fel, így gyakorlatilag csak egy félét nézhetett meg az ember. Ám a csúszás és hosszabb átszerelések miatt azért néha volt alkalmam kicsit megnézni a kreatívan Deathstage-re keresztelt terem fellépőit is (ismertebb nevén ez volt a Kisterem). S bár sokat járok a Dürerbe, abban az új teremben, amely egyúttal az engem leginkább érdeklő Doomstage helyszíne volt, még nem jártam.

Ezt leszámítva nem történt lényegi változás a klubhelységben (legfeljebb annyi, hogy immár nagyobb kivetítőről lehetett nézni az éppen aktuális focimeccset, ha-ha) – a pultban is megvoltak az ismerős arcok. Szóval a Dürer csak a Dürer maradt! Azt viszont kicsit nehezményeztem, hogy nem volt kiírva sehol (vagy ha igen, nagyon elrejtve lehetett!) a koncertbontás, a fellépők sorrendje, ám szerencsére készültem: kiírtam a számomra fontos bandák kezdési időpontját. Ez az este egy kis bosszúsággal indult, a budapesti tömegközlekedésnek köszönhetően (mely jó kis csúszást eredményezett a tervezett érkezéshez képest!), és sajnos más miatt is esélytelen volt, hogy a legelejétől kezdve lássam és halljam a csapatokat, legalábbis a Doom-vonalból (ahogy mondtam, választani kellett, mert a kétféle helyszínen nagyjából egyszerre mentek le a bandák). Először nem tudtam, melyik teremben kik lépnek fel, de gondoltam, ez se gond, majd megyek a fülem után. Mondanom sem kell, hamar megtaláltam az én kis „világomat”, ahol két meglepetés is várt. Az egyik egy örömteli meglepi volt, a csúszás miatt nem maradtam le a Sentio Ergo Sum-ról (mert őket mindenképpen meg akartam nézni!), a másik viszont egy negatívum: szembesülnöm kellett az új terem rossz hangzásával. A késés mellett sikerült valamit elcsípnem az épp akkor játszó zenekarból (Torn From Earth), és a rossz hangzás ellenére is ígéretes muzsikát hallhattam. A Sentio Ergo Sumra pedig már ott voltam teljes felkészültségben és várakozásteljesen, mely várakozásomnak fő oka az előző nap olvasott pár sor volt, melyben a My Dying Bride-szerű, Magyarországon hiánypótló muzsikát játszó zenekarként nevezték meg a bandát, ez pedig rögvest felkeltette a kíváncsiságomat: hát létezik nálunk My Dying Bride-on edződött muzsika? És nem is hallottam róluk korábban? Nagy várakozással néztem hát a szegedi csapat koncertje elé, és meg kell valljam, már a beállásnál éreztem: ez valami nagyon különleges, nagyon mély és nagyon egyedi, fájdalomtelt, sötét, gyönyörű és beteg zene, olyan, ami pont nekem való, és olyan is, amiben el lehet merülni. Érzéseket csal elő és kavar fel bennem, semmihez sem hasonlítható, amit eddig hallottam. Az előzetes elvárásaimmal ellentétben ebben a zenében nyoma se volt a My Dying Bride hatásának – közvetlen módon legalábbis nem (bár, hogy szeretik a srácok, ahhoz kétség se férhet). Ami elsőre eszembe jutott, és kizárólag az énekhang miatt, az az Árnyak és a Garden Of Eden volt – Molnár Robinak és Nyúzó Imrének van ilyen szép, mély, tisztán csengő hangja. Mivel a hangzás nem volt a legjobb, az énekből a szövegeket nem tudtam jól kivenni (de az biztos, hogy nem valami vidámkodós témáról énekeltek, ha-ha), és legnagyobb sajnálatomra a basszsugitárból se hallottam kb. semmit, pedig ott álltam előtte. Ami viszont átjött, abból az egy-két elcsípett szófoszlányból, az igencsak komor, temetői hangulatú volt, melynek síri hangulatát lassú tempójában vezette be és kísérte végig az az egyedülállóan szép, elborult, fájdalmas, mégis a lelkemet megmagyarázhatatlan módon rabul ejtő zene. Úgy éreztem: a lelkem pont erre a zenére szomjazott; ám ahogy haladt előre a koncert, és előjöttek a károgós, ill. black metal hangulatot idéző sötét részek, az már nem jólesőn volt fájdalmas, hanem szívszaggatóan. Az viszont kétségtelen, hogy e kb. félóra hatásos volt, a lábam is földbe gyökerezett alatta. Kevés ilyen magyar bandát ismerek. Kétség se férhet hozzá, hiánypótló, amit csinálnak. S jó szívvel tudom ajánlani mindazoknak, akik szeretik a beteg, sötét, éjszakából fogant fájdalmas zenét, mely úgy végighömpölyög az ember lelkén, hogy teljesen a rabjává válik. A szegedi banda után a Stereochrist következett – s ekkorra már a közönség szinte teljesen belepte a termet (lehettünk vagy 80-90-en). Sajnos a hangzással itt sem voltam megbékélve, az énekből pedig szinte alig hallatszott valami. A hangulat mégis megvolt, a népes rajongótábor ízig-vérig ott volt és élvezte a bulit. S ahogy láttam, a srácok is fent a színpadon. Azután eljött az este várva-várt momentuma: a Wall Of Sleep is! Már az előkészületektől kezdve ott álltam, és boldog voltam, hogy ott lehetek. Éppen ezért nagy lelkesedéssel vártam a buli kezdetét, bár a hangzás miatt kicsit aggódva is! Legnagyobb örömömre azonban ebben a teremben is egészen jó volt a hangzás, rendesen hallani lehetett a gitárokat, dobot, éneket is, és ami külön megelégedésemre szolgált: szépen szólt a Basszusgitár!!! A boldogságom leírhatatlan volt! A banda az új korong címadó dalával, a No Quarter Given-nel kezdett, hogy aztán visszavezessen minket az időben a Sun Faced Apostles lemez klasszikusával, a Time Of The Goblins-szal. Aztán ismét a legújabb szerzemények következtek, ami nem is csoda, hiszen idén jelent meg az új albumuk, s volt miből válogatni! A When Mountains Roar lemezről is eljátszottak két nótát (Into the Light, és az Army Of The Dead), és persze volt a népszerű Buried 1000 Times (az … And Hell Followed With Him lemezről)! A srácokból hihetetlen energia és lelkesedés sugárzott, mindenki teljes átéléssel játszott, az énekes Cselényi Csaba is nemcsak otthonosan mozog már (régóta) a bandában, de frontembernek is kiváló. A közönség is együtt élt a koncerttel, legalábbis így láttam, mikor néha hátranéztem, és a késői óra ellenére is elég szép számban összegyűltünk! Bár minden pillanatát élveztem, azért rövid volt a koncert, de a közönség hívásának engedve visszajöttek még egy ráadásra, ami nélkül nem is igazi egyetlen WOS-buli se! (volt idő, mikor kimaradt, és borzaszótan hiányzott is!) Az I Sleep nem csupán a Wall Of Sleep történelmének legcsodálatosabb és legszívbemarkolóbb Doom-epusza, de minden idők egyik leggyönyörűbb Doom-dala is! Élőben hallani, átélni, teli torokból, teljes átéléssel, teljes szívvel énekelni, az maga a csoda! Eszembe jutott egy régi, Kultiplexes buli (hát az se most volt már!), mikor többedmagammal a színpadra állhattam zúzni erre a számra! Soha nem felejtem el azt a pillanatot, s bár Csaba úgy konferálta be a dalt, hogy „menjünk aludni”, inkább ez volt az ébredés valami másik dimenzióba. Épp csak az fáj, amikor vissza kell térni onnan. www.facebook.com/TORNFROMEARTH www.facebook.com/sentioergosum www.facebook.com/pages/Stereochrist/118216158213206 www.facebook.com/wallofsleep