EFOTT 2014 - 1.nap
Nem ez az első Efott fesztivál amin részt veszek, de nem tartozott soha a kiemelt, kedvenc helyeim közé. Egyértelműen azért, mert a külföldi fellépők jobban vonzottak. De hát az ember változik, és rájön, hogy a hazai zeneiparban is vannak értékelhető előadók. Meg hát egy szempont, ha fesztivál, ha buli, és elkap a feeling, majd hogy nem mindegy is a háttér. Így érdeklődve indultam neki. Kivételesen elsőre eltaláltuk, hogy a szakmaisok merről is léphetnek be a fesztivál területére. Megkaptam a jegyeket, szépen beállítottam a kis alumínium pöcköt, hogy hol a jó: ahol nem tág annyira, hogy elhagyjam, és nem olyan fojtósan szűk.
Persze fogós emberünket ez nem zavarta, így ahogy összenyomta épp 3 cm-el csúszott lejjebb. Próbáltam szólni, hogy ne ne nyomd, de hát izmokkal lett megáldva (hallással kevésbé) így a szalag a nyakamra épp jó lett volna, csak kár hogy a csuklómról akadálymentesen tudott távozni. A bejáratnál megpróbáltam egy nagyobb izomzatúhoz közeledni és megkérni, hogy segítsen már az alumínium cuccot feljebb húzni. Közölte, hogy ezt csak abban az esetben tudja megtenni, ha a kollégája balfasz volt és nem tette rá rendesen. Hát ingatta fejét, hogy már pedig ahogy a mellékelt ábra mutatja, az ő kollégája biza nem balfasz. Megnyugtattam, hogy dehogynem, csak épp másban volt az. Na sebaj, majd ha kell pillanatragasztóval a csuklóra rögzítem biztos ami biztos alapon. Így elindultunk előre. Tapasztalt játékosként egy térképet kerestem, programfüzettel. Tettem pár lépést, majd visszafordultam az infós lányhoz, hogy jó jó látom ez térkép, de annyit tegyen már meg, hogy kiindulásnak elárulja, hol is vagyok éppen. A válasz egyszerű volt: magam sem tudom, hogy hol vagyok. Hmm, na veled is lányom csak többen vagyunk, így józan paraszti ésszel jobban szétnéztem, majd a számozás alapján beazonosítottam, hogy kb itt lehetek. És no akkor előre. Megkerestük a főbejáratot egy fotó idejére mert csak mutatósabb, mint a hátsó bejárat. És szépen elkezdtük átérezni a fesztivál feelinget. A színpadok elrendezése igazán jó, mert közel vannak, és fotózás szempontjából luxus, kényelem. Ellenben ha épp számok közti szünet van, akkor hiába „csak Majka létezik”, Lovasi Bandi „kiscsillag virágom” beszűrődik, és néma zavart okoz, hogy a kezemmel jumpoljak, vagy épp az egész testes ugri-bugrit válasszam. No de nem lehet mindig minden mindenkinek tökéletes. Volt itt nulladik nap is. Hát nem tudom, hogy akkor mennyien voltak, de most az első napon is bármely koncert első sorába be tudtam kerülni és a szandálból a körmeim is a lábam ujjain maradtak. Szóval vagy a magyar fesztiválozók lettek intelligensebbek, vagy kevesen vannak. Igaz én mindent a régi Sziget fesztiválhoz hasonlítok, mert hát ott nőttem én fel. Viszont, mivel tolongás sehol sem volt, így nem hajtott a tatár a bizonyos három dal fotózáshoz. De nézzük szép sorjában. Igen tudtam, de nem gondoltam hogy tényleg fesztivál kártya feltöltés az első lépés, pedig de. Egyfelől ez is szimpatikus, másfelől igazán szeretném én gyártani ezt a plasztikot. Mivel azt a taktikát választottam, hogy ami szalagot látok magamra teszem, így szinte bárhova beférkőzhettem. Majkánál kezdtem, némi ismeretség segítségével. Kijelenthetem, hogy Curtis-el egyetemben, minden sztárságtól mentesen mezei néven mutatkoztak be nekem. Tény, hogy én sem visongtam, hogy intim szférán belül kerültem, így pár szó, egy béna közös fotó, aztán rácsodálkozás a többiekre. Majd át a Nagyszínpadhoz, ami amúgy nem olyan nagy. Na ott ismét egy izmosabb ember állta utamat, jelezvén, hogy ez a színpad nagyon VIP, mondtam én meg aztán a három szalagommal a karomon a legvipebb vagyok. Szembesített, hogy majd egy negyedik által leszek császárkirály. Mondtam ok, de mire ezt elintézem a bűvös hármas szám lemegy, aztán csak nézhetem, amit nem is fotóztam. Így kegyesen eredj felkiáltással beengedett a korlát elé, és már nyomtam is az expo gombot. Lovas Bandi Kiscsillagja sosem fogott meg igazán, sőt a Kispál formációja is a legelső 2-3 albummal volt ütős számomra. Valahogy úgy érzem én felnőttem, Ő meg nem. De nincs ezzel baj, mert az újabb generációnak így legalább ugyanazt az élményt nyújtja. A Nagyszínpad elrendezése igazán jó, mert a távolból is rá lehet látni, s míg ő behallatszódik a mellette lévő sátorba, addig a sátor ugyan ki nem hallatszódik oda. Tehát zavartalanul hallgathatod messziről is. Sokáig nem időztem, hiszen gondoltam, hogy Majka a sláger számait hármas blokkokban játssza el az egy óra alatt, így visszatértem, mert hát „bennem csak te létezel”. Tény, hogy a vokalista lány megszólalását túlhúzta, próbálta csitítani az embereket, de hát nem, nem lett intelligensebb a magyar fesztiválozó nép, így a csitt szóra még hangosabban kiabáltak. Lányka pedig szerette volna megmutatni csodás hangját, de én már nem bírtam kivárni, hiszen a másik színpadon öreg Feró nyomta már a pöttyös kendőjében. Tény, hogy nem vagyok nagy rajongója, de a tisztelem azért ami Ő, így lábujj körmeimet nem féltve ismét előre mentem, egy-két fotó és utamat vettem Fesztivál Nagypapa felé. Ő pedig nem más mint Korda Gyuri bácsi, akit a fesztiválozók legalább annyira imádnak, mint Uhrin Benedeket. Így nem lepett meg, hogy a 60-tól a 10 évesig mindenki ropta, mindenki a Nagyszínpadra kívánta Gyuribát. Ő pedig lelkesen mosolyogva fogadja azt a szeretetet amit kap a tömegtől. Igazából itt mindenki mosolygott, és nem a cinkeléstől, nem a kiröhögéstől, hanem mert egyszerűen édesen szeretnivaló az öreg, a maga naivitásával. Mondjuk ez a zene nálam rezegteti a lécet, így utam visszavezetett Alvin mókusaihoz, akik épp hangoltak. Napok óta azon agyaltam, hogy mi az, hogy kétszer is fellépnek: egyszer 1-10-ig, aztán 11-20-ig. Na az első felkomfnál kiderült, hogy bizony ám az együttes 20 éves. Akkor tényleg öreg vagyok, mert még emlékszem az indulásukra. Egyből nagyobb tisztelettel néztem őket, olyannyira, hogy leültem és tovább is hallgattam az előre tervezettnél. Aztán pedig eljött a Brooklyn Bounce ideje, akiket nem akartam kihagyni, mert hát azért a 90-es években csak letettek valamit az asztalra. Odaérkezvén láttam, hogy Gyuri bácsit a közönség nem nagyon engedi el, de aztán csak lementek Klárikámmal. Gyors beállás, valahogy sejtettem, hogy nem lesz nagy hangszerarzenál. A színfalak mellett a táncos lányok gyors mozgás próbát tartottak, és elkezdődött a show. Kétméteres izmos testű emberünk igazán lazán, hányavetin dobta fel magát lépésről lépésre a színpadra. Aggódtam is, hogy a nagy lazaságban egy fokot eltéveszt és akkor zuhanás lesz a vége. De hát emberünk nem kezdő, bizonyítja ezt az is, hogy a basszust nem csak a gyomromban éreztem, hanem az utolsó hajszálamban is, és épp megfogalmazódott bennem, hogy de jó, hogy szinte semmit sem ettem, mert ez a basszus tuti kifordította volna a gyomortartalmamat, amikor feltűnt, hogy nagytestű csupa izom celebünk jelzi a hangtechnikusnak, hogy még feljebb és feljebb nyomja. Így alig 10 fotó után távoztam, mert szeretném még a további 2 napot is hallani. De egy biztos a pénteki napon Mr Presidentet ki nem hagyom, mert bár annak idején nem az én stílusomat képviselték, de a nosztalgia erős és jóleső érzelmi elérzékenyülést indított el bennem, és kellően megfelelő baráti társasággal a Retro sátrat én ugyan el nem hagynám senki kedvéért.
Folyt. köv...
[2014-07-17 13:37 feltöltő: Barbi]