Furcsa ötletnek tűnhet egy zenekar első albumát Testamentum, azaz “végrendelet” címmel ellátni. Kivéve, ha sikerül megvalósítani Ady Endre egyik versének záró versszakát: “Testamentumot, szörnyűt, írni/ És sírni, sírni, sírni, sírni.” A Magor zenekar pecsétet üt a szívbe.

A Testamentum albumot a 2015-ös Rockmaraton fesztiválon vásároltam meg a zenekartól, miután végigőrjöngtem a koncertjüket. Igen, megvásároltam, sőt kértem rá aláírásokat, lehet ezt így is. Szeretem azt az élményt, amikor egy csapatot, aminek legfeljebb a nevét, vagy 1 félig hallott dalát ismerem, először sikerül megnéznem élőben és a benyomás maradandóan lenyűgöző. Ez különösen akkor esik jól, ha korábban a neten hallott 1-2 dal a monitoron át nem nyűgözött le, de a koncert egyszerűen égig emel. Szóval nézzétek meg a Magort fellépésen, mert elmos mindent. Külön öröm volt utólag olvasnom róluk, hogy pár éve a Blind Myself előtt is felléptek. Bár a Magor jóval dallamosabban kezeli a brutalitást, a két zenekar között érzek néhány párhuzamot. Oké, emellett mindkét bandában kopasz az énekes, csak hogy kicsit derüljünk is. :-) Mint említettem, a Magornak ez az első albuma. 2007-es megalakulás, három demó, ami gyakorlatilag 2, csak a Wild Magazin melléklet-verzióhoz hozzátettek még egy dalt. Tagcserék, viszontagságok, aztán 2015-ben VÉGRE megjelenhetett az első album. Gyakorlatilag ahol csak utánaolvastam a megjelenéseknek, a banda mindenhol hatalmas megkönnyebbüléssel és hálával ír az első teljes dalcsokor publikációjáról. Szeretném felhívni sok kezdő zenekar figyelmét arra, hogy a 21. század magyar valóságában hosszú küzdelem árán megtett lépésekre kell felkészülni. A tagságon végignézve szintén levonhatja az ember a következtetést a megfontoltságról. Első blikkre a csapat 5 tagjából 3-an már apakorúak, úgyhogy az első album nem afféle bizonytalan szárnypróbálgatás, vagy éppen ifjonti hév eredménye. Itt felnőtt, érett személyiségek kicsiszolt, egyeztetett összmunkáját halljuk, mentesen a naivitástól, de felvértezve élettapasztalatokkal. Bár a zenekarnévről talán pogány black metalra vagy nemzeti rockra asszociálnánk legtöbben, de a Magor más zenei irányt képvisel. Ők a stílust így határozzák meg: “heavy metal-core.” Ennek külön örülök, mert bizonyítja, hogy a metalcore-t nemcsak svéd melodeath-re alapozva lehet tolni. A Magor a dallamos heavy metal és hardcore szerves keverékét szolgáltatja, előbbiből inkább a kontinentális európai (tehát Nagy-Britannián kívüli) vonalat érzem mérvadónak. Elsőként beugró csapatnevek: Stratovarius, Helloween, Sonata Arctica, Sid Row. Ez inkább a gitártémákon érezhető, sőt nem tudtam szabadulni a benyomástól, hogy az Edda Művek 80-as, 90-es évekbeli munkásságából is van egy kevés belecsepegtetve. Ez sokadik meghallgatás után alakult ki bennem. Megérzésemet alátámasztotta utólag a Hammerworld.hu-interjú, amiben olvasható, hogy a két gitáros közül Kátai Roland konkrétan Alapi Istvánhoz járt magánórákra. Szerintem ez így jó, mert érezhető magyar íz kerül egy nemzetközi szinten is életképes zenei produkcióba. Ha pedig valakinek arra van szüksége, hogy valamely amerikai csapattal vonjak párhuzamot, akkor a méltán szeretett Killswitch Engage-et hozom fel. A durva énekben, a nagyon jól eső dallamos énekben, az ikerscream-ben és dobolásban is észrevehető a törekvés, mint ahogyan riffelésben is. Szólókban nem hallom. Többször észreveszem, hogy a két gitár és a basszus összhatásában is KSE-módon riffelnek, nem nyúlásként, hanem sikeres és esztétikus módszerként. Ha már gitár, akkor fontosnak tartom lejegyezni, hogy a csapat zenei agya, Mile Gyula konzervatóriumot végzett, ez a professzionális és egyben művészi hozzáállás pedig markánsan otthagyja a kézjegyét a kialakított hangvonulatokon. Nála nemcsak ihletből, szenvedélyből töltődik a kotta, hanem tudja, minek hol van a helye, hogyan kell felépíteni vagy éppen fokozatosan levezetni egy szólót. Bár én eleve nagy pártolója vagyok annak a sok csapatot jellemző, kedvesen amatőr attitűdnek, hogy “menjünk a garázsba és zúzzunk próbaként, aztán majd csak lesz valami dal belőle,” de így 30 esztendő felett és néhány klasszikus, szimfonikus mestermű sokszori meghallgatása után már kiegészül a gondolkodásmódom. Persze, kell a hév, kell a haverság, kell az őrjöngés! De az aranyásó is akkor talál hatékonyabban aranyat, ha felvértezi magát geológiai ismeretekkel. Tudja, mit kell tennie, hol, hogyan és mikor. Ha magas szinten tanulsz arról, amit űzni szeretnél, akkor kevesebb munkával találsz több kincset és mellesleg nem hülyülsz bele a keresgélésbe. Mille Gyula gitárjátékát és jó példáját szeretném azok elé állítani, akikben felmerült már a zenei továbbtanulás ötlete. Az “Isten, nézd” vagy az “Ébredés” klassz példák erre. A doboknál Sápi Márton ül, az ő esetében érzem kifejezettnek a Killswitch Engage-párhuzamot. Szintén járt zeneiskolába. Ami nekem különösen tetszik, az az alapritmus gyakori “megzavarása” beledarálásokkal, vagy rövid blastbeat-ekkel. Nem osztom azoknak a keményzene-rajongóknak a véleményét, hogy a blastbeat mindenek felett, jó persze, ott vannak a breakdown-ok is, viszont a Magorban nemigen játszik szerepet a blastbeat. Egészséges húzása van a daloknak dobilag, a breakdown nekem nem hiányzik. Vannak helyette ropogó dobok, színesítő cinek, rövid blastbeat-ek és a dalok ettől jól működnek, ennyi kell és kész. Néha vokálozik is a srác. A korábban említett két énekes felállást Speck Roland ordibátor és Inges Zoltán basszusgitáros-énekes viszi. Roland üvölt és szerencsére eléggé jó orgánuma van hozzá, plusz ami koncerten látványos, hogy a kidagadó nyaki és feji erek adnak egy vizuális pluszt az erőteljes hanghatásoknak. Legyünk őszinték, láttam már néhány furán, vagy éppen bénán kinéző üvöltőt életemben mikrofonnál, akik helyett inkább a zenekar többi tagját néztem. Brutális zenéhez jól jön a természet adta brutális fejszerkezet, na. Roland üvöltése pedig sokszínű, nem küszködik a hangmagasságokkal, jól tud játszani a hangszálaival. A HC-s szövegköpködés is jól hangzik tőle. Zoltán pedig a dallamos éneket viszi, a KSE-től eltérően némileg magasabb hangfekvésben, de nuku buzulás. Jó érzést keltő férfidallamok, érett és őszinte érzelmekkel megtöltve. Az olyan megindító életvallomásokban, mint a Ragyogj és a “Fontosabb, mint az életem,” különösen megmelengeti az ember szívét, előjön az “ismerem az érzést, haver”-hangulat. Jót tesz a szavak megformálásának, hogy a szeretetteli szövegrészeknél Zoltán észrevehetően elmosolyogja magát és gondolatban az élményt kiváltó eseményt, helyzetet éli át újra és újra. A szövegek témái - hogy szintén egy korábbi interjúra utaljak - “lovagok helyett élettapasztalatok.” A civilizáció értékeinek tűnődő megkérdőjelezése (Fejjel a falnak), családon belüli erőszak (Nem kértem), a túlélők önbizalma (Ez vagyok én), szakítás utáni elbocsátó szép üzenet (Ragyogj), csalódás a vallásban (Isten, nézd), túl lassan gyógyuló lelki sérülések (Vihar), társadalmi és érzelmi kiüresedés (Mind halottak vagyunk), önmarcangolás (Őrzöm a hitem), az apaság áldása (Fontosabb, mint az életem), a mindenkiben jelenlevő, természetes lelkierő felélesztése (Ébredés). Én pedig úgy érzem, hogy ez így jó. Itt nem valami marketinges, mesterkélt színpadi rockprédikáció jön a mikrofonba, hanem az apák világa, akik a vállukon viszik a családjuk sorsát, hogy aztán kevés szabadidejüket összeegyeztetve, a saját megélt világukat közvetítsék a világot jelentő deszkákon. Az érzelmileg legintimebb 2 dalról is kifejtek pár gondolatot. A Ragyogj arra jó példa, hogy egy szakítás mennyire meg tud viselni egy férfit is. Bár ezt a témát már ezeregy dalhoz felhasználták már így-úgy, ezek jó részének célja szimplán csajozás. Ami alapvetően érthető, evolúciós szempontból főleg, mivel a rockzenész olyan férfiszerep, ami kiváltja a grupi hajlamú csajokból azt az érzelmi reakciót, miszerint “fú de romantikus vagy, le...nálak a backstage-ben és a többieket is, aztán azt mondanám magamnak, hogy egyszerűen csak megtörtént.” A Ragyogj nem éppen csajozós dal, itt nem közeledés árad, hanem sebzett, de békés távolodás. Érzelmi intelligenciával, emelt fővel. A “Fontosabb, mint az életem” az apaság megéléséről szól, gondoskodó ösztönökkel és a viharvert férfiak szeretetével áthatva. A cím már eleve telitalálat, mivel a Youtube-ra beírva a “fontosabb” szót a rendszer azonnal találatokat javasol erre a dalra. Egyszerű videoklipet kapunk, néhány snittet a zenészek csemetéiről is látunk. Viszont én ebben a klipben, pont a téma miatt el tudtam volna képzelni jóval több snittet gyerekekről, családról. Valahogy úgy, mint Chris Rea: Julia című dalának klipjében. Sokkal maradandóbb, bensőségesebb élmény, mint egy próbateremben zúzó zenekar látványa. Hasonló témán agyaló zenekarok számára ez jó tanács. Ez vagyok én - klip Ez hát a Testamentum, egy sok viszontagságon felülkerekedett és derűlátóan, de józanul előre tekintő magyar heavy metal-core csapat apai gonddal összerakott albuma. Nem törekszik nemzetközi pozícióra, nem használ angol nyelvet se címben, se dalszövegben, nem káromkodik, nem csajozik. Viszont van 16(!) választható pólójuk és a jó példájuk, hogy asszonnyal-gyerekkel az ember háta mögött is lehet zenekarozni. Ha pedig 5 emberből 5 nőtt fel diszfunkciós családban, akkor ez nem kell ok legyen egy életen át tartó félénkségre, hanem lehet vállalt, színpadról nyilvánosan kimondott csapatösszetartó erő. Akkor pedig nem küszködő rocksztárpóz lesz a közönség előtt, hanem valami tisztább, nemesebb. Efféle életerős, gondoskodó, büszke apumetál. Honlap: magorzenekar.hu/ www.facebook.com/magorzenekar Album lejátszási lista: www.youtube.com/playlist?list=PL0942kGVXJ92YPjuAwPXEr4-rDyE6ubw-