… Erre az estére mindig emlékezni fogok. Visszhangja, eksztázisa, lenyomata itt él bennem, kitörölhetetlenül. Oly mélyen megérintett, hogy csak lassan térek magamhoz még most is, napokkal a koncert után. Őszintén szólva nem reméltem, hogy valaha még látni fogom élőben a Replikát – arra pedig legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy egy ilyen hosszú, 27 számos (!) programmal térnek vissza, de nem csak ez tette különlegessé az estét; a helyenként igencsak súlyos témák és súlyos riffek ellenére ugyanis igazán családias hangulata volt a bulinak.

A debreceni zenekar hazai pályán, hazai közönség előtt lépett fel, de persze az ország minden tájáról érkeztek ide rajongók (feltéve, hogy időben meg tudták venni az elővételi jegyeket, melyek gyorsan el is fogytak). A helyszín a Roncsbár volt, Debrecen belvárosának egy ismert szórakozóhelye, s bár első benyomásom (a jegyvásárláskor) nem volt túl bizalomgerjesztő, ebből az érzésből a koncert estéjére már semmi se maradt. Jó volt a hangzás, és a fellépők pontosan kezdtek, aminek külön örültem (nemigen tapasztaltam ilyet már évek óta – legalábbis a budapesti vagy fesztiválos bulikon, melyeken megfordultam). Az előzenekarból vajmi keveset láttam, egyáltalán nem fogott meg, de úgyis a Replikára készültem teljes szívvel, hetek, sőt igazából már hónapok óta! A csapat telt házas közönség előtt játszott, amely a buli két és fél órája alatt végig lelkesen tapsolt, zúzott, énekelt/üvöltözött – vagy egyszerűen csak élvezte a zenét, és úgy tűnt, a zenekar is éppoly lelkesen és örömmel játszott a színpadon. A basszusgitáros Falat szinte végig mosolygott, miközben játszott, a dobos Gergő kíméletlen pontossággal püfölte a dobokat. Az énekes-gitáros (nem mellesleg szövegíró és frontember) Csató Peti pedig hol teljes átéléssel énekelte-üvöltötte a dalokat és tekerte a húrokat, hol szelíden és szeretettel, hálatelten szólt a közönséghez – pedig minduntalan súlya volt annak, amiket mondott. Sugárzott a bandából az erő és a dinamizmus, de érezhető volt az odaadás és az alázat, s az öröm-zenélés meghitt, ünnepi hangulata is. Annak ellenére, hogy szerencsétlenül indult a buli (Csató Peti fejét rögtön az első szám után gyorssegélyben kellett részesíteni), ez semmit nem rontott a kedvükön, a frontember pedig a helyzetét röviden összefoglalva, így konferálta be az első számot: „Ez a sorsom” A koncert tehát ezzel a nótával kezdődött, és rögtön az Imával folytatódott, amit az olyan nem kevésbé súlyos számok követtek, mint a zseniális Feszíts meg, a Keress valaki mást vagy épp a Legyen mindegy és Nem vagy biztonságban. Ütős kezdés, az amúgy két komor hangulatú Ima és Testbe zárt lélek lemezekről, de hát a Replika sose arról szólt, hogy hiú ábrándokat kergessen vagy hamis illúziókkal tömje tele az emberek fejét. Engem különben éppen ezekkel a sokszor kíméletlenül nyers és igazmondó, a hazugságokat leleplezni kész szövegeivel fogott meg annak idején, és akár dallamos ének és belassult, középtempós vagy akár durva, thrashes zúzás közepette hangzottak el, a zsigereimben éreztem őszinteségét és igazát. Teli torokból, magamat nem kímélve üvöltöttem hát – mintha szétszaggathatnám vele én is a hazugságokból felépített világunk dobhártyáját, hogy hallja és értse meg végre: lassanként felnő több olyan generáció, amely már nem vevő a képmutató, csaló ígéretekre. Igen, valójában bennem is rengeteg düh van – az állatok kegyetlen mészárlása, környezetünk fokozódó pusztítása vagy az egymással szemben kinyilvánított agressziónk okán, mely degradálódó emberi fajunk sajátsága (bár sokkal jobb és tisztább dolgokra is képesek lennénk). Elégedettséggel és nem kis reménnyel tölt el visszahallani ugyanezeket zenészektől, akik nagy tömegek előtt hallatják hangjukat (persze, a metal rétegzenéjén keresztül). Két dolog volt, ami serdülőkoromban megfogott a metalban: az egyik, hogy mennyire őszinte (a zene és a szövegvilág), itt nincs mellébeszélés; a másik, hogy nincsenek korlátok se, valódi értékekért (is) küzdve… Ez az érzésvilág s az ebben való töretlen hit ezen az estén is maximálisan megnyilvánult. Meg kell mondjam, eksztatikus volt! Főleg, mikor elhangzottak az olyan kedvenceim, mint a Nem hiszek album címadó dala; a nagyon várt Magányos harcosok és a Félj. E számok alatt a torkomat is kiüvöltöttem, és a koncert legzúzósabb pillanatai voltak. A számomra legszebb, legszentebb, és fejrázás tekintetében legintenzívebb pillanat mégis A Föld című dal alatt jött el – a címéből már sejthetően, az előbb említett okokból. Sokan sokféleképpen megénekelték már a témát, de sajna, a világ azóta se változott, sőt… „A Föld tiszta vér, de többet már nem kér…” – konferálta be Csató Peti, olyan előzmények után, melyet sajnos már nem tudok szó szerint visszaadni, de a lényege az volt, hogy tisztelnünk kellene minden olyan élőlényt, akikben hozzánk hasonló lélek van. A növények, az állatok és az emberek… és maga a Földanya (akit nem a borzalmas tetteinkből származó vérrel – ártatlan élőlények millióinak – vérével kellene öntözni… „arra nem gondol senki, holnapra siralomház lesz a Föld”). Bár a koncert folytatódott tovább – a szintén mély tartalmú, és a szabad választás lehetősége miatt mégis jóval pozitívabb kicsengésű, egyébiránt (jó értelemben vett!) Replika-slágernek is mondható A lélek útjával; a dal súlya azóta is elkísér. Leírhatatlanul varázslatos volt a koncert, az első pillanattól az utolsóig, hatalmasat zúztam is alatta, és iszonyú jó volt újfent látni a srácokat, de ahogy számba veszem a nótákat, újra és újra átélem, milyen mélysége van a szövegeknek. Legyen szó akár az utolsó lemezes Boldog életről, a Holnap megváltozom könnyedebb tételéről vagy a Körbe jársz c. nótáról, úgy mint a régi klasszikusokról, a Testekről, Miénk a helyről, Egyedül nincs esélyről vagy a felülmúlhatatlan Igazi Képről. Tulajdonképpen minden számot ki tudnék emelni valamiért, ráadásul jó néhányhoz személyes és nagyon kedves emlékek fűznek. Az egyik ilyen az Add meg című dal, amely első hallgatásra a szívemig ért, s mióta megszületett, kihagyhatatlan része a Replika koncerteknek. Vagy ott van a ’vadiúj’ nóta, amit az ünnepek előtt tettek fel az internetre, amolyan karácsonyi ajándékként a rajongóknak: az igen aktuális, de sajátos módon (másként!) értelmezett Áldás és békesség. Ennek kapcsán annyi hangzott el, hogy „Kérlek benneteket, vegyétek nagyon komolyan…” Ez a dal egyfajta esszenciája annak, miért tartunk itt, ebben a helyzetben, önzés és mohóság közepette és rabjaként; bár tulajdonképpen erről szól minden daluk. Erről és a hamis értékek megtagadásáról, az egyéni útkeresésről, a megoldásról. Természetesen nem kell hozzá új év, hogy az ember számba vegye, merre tart az élete és jól van-e így, de ahogy A Föld című dal rávilágít: valódi súlya és tétje van minden cselekedetünknek. S ahogy a három ráadás-szám (A film, Krisztus hiába sír – amit még élőben soha nem hallottam! és a kihagyhatatlan A kezdet és a vég) után ballagtunk kifelé a koncertteremből, az Amiben élünk gondolatébresztő sorai csendültek fel, az este méltó lezárásaként. „Hát nézd, ahogy a mohóság és a kéj a szíveket tépi szét, Mi ebben élünk. A pénz, a sok ostoba vágy az agyakat mossák, nézd, Mi ebben élünk. Hogy hiheted el, hogy mindez csak rád vár. Csak eszköz vagy egy gépben, aki semmit sem lát…” Utózönge: Nem tudom, lesz-e még valaha folytatás (szívből remélem persze, hogy igen!), de mindettől függetlenül maradandó élményt hagyott bennem ez az este – ennél szebb évkezdést el se tudok képzelni! Úgy hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: minden jelenlévő Replika-rajongó álma megvalósulhatott ezzel a bulival. E 27 szám közül (melyek minden lemezüket lefedték) ki-ki megtalálhatta a maga kedvenceit. A magam részéről pedig nem győzök eléggé HÁLÁS lenni a zenekarnak ezért a felejthetetlen élményért, és azért, hogy léteznek, és ennyire szerethetem őket! www.facebook.com/pages/Replika/66074050309