Idén ünnepelte a Stonedirt zenekar fennállása 10. évfordulóját, s e jeles alkalomból egy nagyszabású koncertet szerveztek a leghíresebb magyar Iron Maiden tribute bandával, az Iron Maidnem-mel együtt, akik jövőre lesznek 20 évesek. A helyszín az „újjáalakult” néhai Wigwam, mai nevén Club 202 volt, ami jó választásnak bizonyult – mind a hangzását, mind a befogadóterét illetően. A két csapat már korábban is játszott együtt: idén januárban a Kék Yukban, egy szintén emlékezetes esten.

Hónapok óta készültem erre a koncertre! Emlékszem a Stonedirt 5 éves jubileumi bulijára (a Kék Yukban), és arra a fantasztikus hangulatra, melyben akkor részem volt. Persze, elég elfogult vagyok a Stonedirt irányában; de hát mindaz, amit csinálnak és csináltak az elmúlt évek során, egyszerre tiszteletreméltó és különleges! A srácok nagyon érzik a metalt; kompromisszummentes, szókimondó és nagyon őszinte zenéjük-szövegeik sajátságos atmoszférát teremtenek, és élőben nagyon ütnek! Számomra olyan érzés, mintha rólam, belőlem és helyettem is szólna; menedéket ad és erőt, melyből merítkezhetek a mindennapok nehézségei során. Nincs még egy banda, akiknek annyi koncertjén ott lehettem, mint a Stonedirtén; és leírhatatlan az a mély kapocs, mely hozzájuk fűz. Érthető tehát, milyen nagy lelkesedéssel vártam ezt az estét! A csapat nyár óta nem sokat koncertezett; volt egy szegedi fellépésük szeptemberben, valamint a koncertet megelőző napon egy érdi elő-szülinapi buli (mely utóbbin magam is részt vehettem… Fantasztikus volt!!!). Ezen a koncerten aztán nagyon oda is tették magukat; jól szólt minden, a srácok hatalmas átéléssel és vidámsággal játszottak, és persze az ilyen jeles estéken már megszokott vendégzenészek sora se maradt el! A metalbulikon oly megszokott csúszás ezúttal – szerencsére – elmaradt;s bár a kezdés előtt fél órával még alig lézengtek páran, mire a Stonedirt belecsapott a húrokba, már összejött egy kisebb tömeg, csupa lelkes rajongó, akik szemmel láthatóan végig élvezték a bulit! A zenekar a Redneck Blues album klipnótájával, a Washed Away-jel kezdtek, hogy aztán a jövőre várható EP egyik dalával melegítsék be a nyakizmainkat. Mivel már volt szerencsém több ízben is hallani a számot, régi ismerősként csengett; a címe pedig (In Metal We Trust) – ha jól sejtem – egyfajta ars poeticát is tükröz. Ebben a zenében nincs semmi mesterkéltség, a zenekar nem akar meglovagalni semmiféle új hullámot, egyszerűen csak azt a zenét játsszák, amit szeretnek – dacára minden nehezítő körülménynek. Nem is akárhogyan!!! Ahogy egy születésnapi koncerthez illik, előkerültek régi, évek óta nem játszott dalok is – nem kis örömömre! A Like A Falling God című remekmű még a kezdeti, demós korszakból való, a Bonus Thrash lemezről, és egyik nagy kedvencem! Ezt a számot már hallhattam az érdi bulin is, ám most is ugyanolyan lelkesedéssel énekeltem-üvöltöttem a sorokat, és zúztam rá! Igazi koncertnóta, élőben nagyot üt, jó volt hallani rögtön a buli elején! Ment a headbang ezerrel, és majd mindegy volt, melyik nóta következett, mindet imádom, legyen régi vagy új, lassabb vagy gyors iramú tétel. Persze, a régen hallott klasszikusoknak külön örültem – így például a Summon Some Power-nek (szintén az előző lemezről: Redneck Blues). Idejét se tudom megmondani, mikor hallottam élőben utoljára – és meg kell vallani, nagyon jól esett! Természetesen az Inherited Fever album összes „slágere” is elhangzott, így a lemez címadója, aztán a klipnóta, a Hellectric Steel, azután következett egy olyan dal, amire őszintén szólva nemigen számítottam, viszont mikor az énekes, Endru bekonferálta, hogy a most következő dalt még soha nem játszották élőben, már tudtam, hogy a szívbemarkolóan szép Something’s Dying In Me fog következni. Itt érkezett az első vendég is, az Ad Astrából, Megazetorból, Salvusból ismert Erdélyi Peti, aki ezúttal akusztikus gitáron játszott. Megható és különleges élmény volt, főleg úgy, hogy e dal szövegét nagyon aktuálisnak éreztem az elmúlt időszakban. E melankolikus dal után sorra következtek a Stonedirt-bulikról kihagyhatatlan további klasszikusok – és egymást váltották a vendégzenészek is. Először a Judas Best zenekar énekese, Tüdő jött fel a színpadra, hogy együtt énekeljen, üvöltözzön Endruval a másik nagy kedvenc dalomban (Wretched Me), míg basszusgitáron a gitáros, Balu tesója, Sanyi játszott, nagy átéléssel és mosolyogva. Mindhárman ott voltak a Stonedirt 5 éves szülinapi buliján is, szóval volt némi nosztalgikus hangulatom. Sanyit a basszusgitáros Szili apukája, a Tengs Lengsben játszó Kamarás Zoltán váltotta. Rögtön feltűnt, milyen jól szól, bár erre másoknál se volt panasz. A Southern Records And Beer and Brandy igazi régi klasszikus, amit elég sokat játszottak koncerteken, nagyon szeretem, mert a régi idők hangulatát idézi, igazi southernes ízű, mégis hamisítatlan Stonedirt-nóta, amire olyan jól lehet táncolni, ugrálva tapsolni – miközben elképzelem a jelenetet, melyről a szám szól. Endru viccesen megjegyezte, a Szili jó sokat pihenhetett, ugyanis újra a basszgitár fronton érkezett vendég, ezúttal a Burning Full Throttle zenésze, Béci csapott a húrokba. Nem is akármelyik dalnál: a számomra abszolút favorit, „fejleszaggatós” Kingdom Of Medusa-nál, mely nóta egyszerűen tökéletes, és koncerteken aztán tényleg leszedi a fejem! A szövege is zseniális, és iszonyúan imádom Endruval együtt énekelni-üvöltözni! Ez a dal számorma mindig a Stonedirt-bulik fénypontja… Nem szabad természetesen megfeledkezni a szintén „gyilkos” Monsterről, mely zeneileg is nagyot üt, és szövegében is olyan nyersen szókimondó, amilyet mindig is szerettem! Az érdi bulin ezzel indítottak. Akárhogy is nézzük: különleges este volt. És igazi ünnep is, azt hiszem (bár lehettünk volna többen is, de aki ott volt, átélhette velük, velünk ezt a kis csodát). A srácok teljes erőbedobással és lelkesen játszottak, együtt élve a zenével és közönséggel. Tökéletes este volt, egy fantasztikus hangulatú jubileumi koncerttel. A Stonedirt után pedig következett még az Iron Maidnem. A zenekart kb. az Iron Maidennel egy időben ismertem meg, még tinikoromban – pontosabban csak hallottam róluk, és nagyon tetszett a régi énekesük (Bozsik Patrik) hangja. Persze, azóta eltelt egy csomó idő, és lám, 19 év után is töretlen lelkesedéssel – és nagy népszerűségnek örvendve - járnak a nagy klasszikus nyomdokain megfelelő alázattal és tisztelgéssel, és jó zenei képességekkel. Nem véletlen, hogy eljutottak idáig, és már maidnem 20 éves a csapat. Mikor elkezdték a bulit, már teltház volt, s ahogy sorra kerültek elő régi és új klasszikusok, a tömeg egyként mozgott, énekelt, headbangelt, pogózott. Jó hangulatot teremtettek, és jó látni, hogy ennyi év után is van, ami motiválja őket. Amit láttam a buliból, az igencsak meggyőző volt. Az énekesnek hatalmas orgánuma van, mondjuk ha valaki Dickinson után akar énekelni, szükség is van rá, és a zenészek lelkesedésére se lehetett panasz. Nem néztem az időt, de két órát játszhattak, és ebben egy csomó klasszikust elnyomtak, pl. Iron Maiden, Wasted Years, When The Wild Wind Blows, meg persze bőven akadtak új nóták is. De talán mondanom sem kell, hogy a legjobban a Fear Of The Dark-ot vártam, amit a buli végén, a ráadásban le is toltak persze (enélkül elképzelhetetlen lenne számomra a buli!). Ezután pedig már tényleg nem maradt semmi hiányérzetem! A Stonedirt és Iron Maidnem tehát együtt ünnepelt. Reméljük, lesz még többször hasonló ilyen alkalom! www.facebook.com/ironmaidnem/ www.facebook.com/Stonedirt/