Így kell 19.-re lapot húzni… A 20. szülinapi csúcsprogramra nem gondoltam, hogy lehet még jobbat hozni. Ám a szervezőknek sikerült, nem „mainstream” szinten, hanem különleges csemegékben és hangulatban. Egy, már jól összeszokott társasággal vágtunk neki egy hatalmas bulinak. Visszagondolva, az egyik legjobb Summer Breeze élményem volt. Nem akarom az egekig magasztalni a szervezőket, de megint sikerült megugrani a lécet, amit hiányoltunk a Wacken-t látva, az idén ők is bevezették a vizesblokkokat, így a nagy melegben vízhez jutottunk. A színpadok még profibbak lettek, néha olyan, mintha álmodnánk, olyan itt minden.

0. nap Kataklysm: Óriási metál buli, hatalmas, egyre bővülő circle pit a közönségben,folyamatos body szörf. Hatalmas népszerűségnek örvend már ez a kanadai csapat, számomra egy kicsit levegősebbé vált a metáljuk. Modernebb elemekkel teletűzdelt death metáljuk, a csúcsra repítette őket, megérdemlik a sikert nagyon jól nyomják ezt a zenét, hatalmas elánnal, pontosan,és olyan súllyal hogy mindent lehorzsolnak. De ezzel ahogy nézem még nagyobb rajongótáborra tettek szert. Profi koncert. Sepultura: Odacsaptak, az este mennydörgései ők voltak. 20 éve énekel Derrick velük. Az új számok annyira működnek, visszajön a trash érzés és új ízek… Kaptunk régi nagy slágereket, de az új korszak, pláne az utolsó három lemeze nekem nagyon bejön, erről nyomtak nagyon sokat. Ezeknek a számoknak különleges atmoszférája van, kicsit különlegesebb, kicsit modernebb dolgok vannak benne. Ezek a dolgok az új jól állnak ennek a zenekarnak, annyira összeállt, nekem ez az új korszak nagyon bejön. Andreas Kisser pedig még mindig az egyik legjobb trash gitáros. Nem látszik rajta a kor, mintha 20 év alatt egy percet sem öregedett volna. Ugyanaz a lendület, mint egykor, élvezi minden percét a koncertnek.A nagy fináléra a régi számokat egybegyúrták Ratamahata-Roots,itt már elért mindenkit az extázis,ugrálás tombolás ami a csövön kifért. Ezzel a showval újra lenyűgöztek mindenkit. Paradise Lost: Az éj sötét lovagjai voltak. Óriási formában vannak, az új lemezről atom három számot nyomtak, nagyon jól keverték a régi és az új témákat. A végén meg „időutaztunk”. Annyira érzik ezt a sötét hangulatot. Nick Holmes egyre jobb frontember, a hörgései atom jók, mint amennyire a zenekar is egyben van. Velük az idő egyenesen elrepült. Grave yard: Az ősrock új királyai Kijöttek a színpadra és berobbantak, olyan őserővel nyomták ezt a 70-es évekre stílusa rockot. Sokszor Led Zeppelin, néha Doors-os elszállós részek, én teljesen elvarázsolódtam tőle. Iszonyatosan jó hangulat, az egyik számban a basszusgitáros énekelte, neki is nagyon nagy hangja van. Az énekesük totál megőrül amikor játszik átélik és átadják a zenét. Egy igazi mágikus időutazás, ahonnan a koncert végén nehéz szívvel jön vissza az ember. Fergeteges koncert volt. Örülök, hogy újra összeálltak. Audin: Post apokaliptikus blackes viking feeling metál Izlandról. Elvarázsolták a publikumot. Akkora atmoszférája van, kicsit epic Bathory ízű, iszonyú jó metál. A ragyogó napsütés ellenére is olyan északi hangulatot hoztak el nekünk, amit kevesen tudnak, egy új kedvencem lett, lenyűgöztek. 1. nap Exhorder: old school, trash, groove, truble énekes, Pantera ízek, nem bántam meg, hogy Bonin barátom rábeszélt, iszonyúan bejött ez a zene. Annak idején Kyle Thomas énekes alakította Anselmo stílusát és a dalokból kihallatszott, hogy a Panterára is hatással voltak. Nagyon jó kis koncertet adagoltak nekünk, jól esett ez az időutazás. Ennek a zenekarnak úgy érzem, a zenei világ nem szentelt elég figyelmet. Talán ezzel a feltámadással elérik a megérdemelt helyet a színtéren. Jasta: Jasta és barátai Mindig egy olyan project, amit meg kell nézni, rohantunk is át az Exholder fellépése után, ahol egyből egy Fear Factory opuszba csöppentünk bele a Replicába, Dinoval a fedélzetén, szépen kaptunk Hatebreed számokat, aztán jött a hab a tortán. Felbukkant Kirk a Crowbarból, előadtak egy pár dalt a Josta&Kirk közös lemezekről, aztán fűszerezték egy kis Crowbar számmal, na de itt még nincs vége. Elérkeztünk a csúcspontra: Down számok jöttek, Kirkkel és az Exhorder frontemberével, aki tökéletesen hozta Anselmot, még most is libabőrös vagyok az emléktől. Jasta itt operatőr szerepben díszelgett. Na és a végére össznépi buli, Dino újra színpadon, Exhorder gitáros, illetve énekes Kirk, és még a Down szám.. Készek voltunk. The Black Dahlia Murders: 100 tonna metál Bevallom, még sosem láttam őket előtte, de most amit itt műveltek, egyszerűen letarolt mindenkit. Ennyire intenzív koncertet látni mindig nagy élmény. Behemoth: Sötétség gyermekei Szuperül felépített színpad, sejtelmes fények.. A zene igazi sátáni, annyi profi zenészek. A színpadmozgás tökéletes. Látszik, hogy élvezik, amit csinálnak. Frontemberünk pedig teljes odaadás, ez az élete és az őrült prédikáció. Ámen. Isten = kutya, szóval van itt állatság. Irgalmatlanul jól szólt és egyben volt minden. Volt egy teljesen új színben mutatása (premier volt). Az utolsó előtti számnál levonultak, majd nyomtak még egyet, és sajna vége. Suicidal Tendencies: Crossover úttörői Mike Muir énekes frontember fémjelezte legenda, minden egyes koncertje annyira intenzív és lüktető, emberünk grimaszai, indián szökdelései, átkötő szövegei a lázadásról és a szabadságról annyira jellegzetesek, kétségtelenül ő egy igazi ikon. A másik hatalmas fegyvertény, hogy a zenésztársai is igazi virtuózok, így összetéveszthetetlenül jellegzetesek. Az etse igazi csemegéje pedig a dobok mögött nem más volt mint Dave Lombardo. Ebből összeáll egy igazi energiabomba, egy óriási, frenetikus össznépi mulatság, egy házibuli, ami csak a nagyok sajátja. A végén pedig a közönség színpadra hívása, a fesztivál egyik legnagyobb bulija.. Marduk: Sötétség Királyai A Svéd Fém egyik legendájának koncertjén eme fesztiválon mindig ellátogatok, ezt a sötét hideg atmoszférát amit ők árasztanak kevesen tudják. az intró után bele is csaptak a kiméletlen metáljukba,úgy tarolnak le mint egy harci gépezet,mint a háborúk elpusztithatalan tankja. Brutálisan jó koncert volt ez,volt borzongás,komor hangulat,gyors vad tempók. Egyetlen egy szépséghibája volt ennek a black metál koncertnek, a számok között kicsit túl hosszúak voltak szünetek, itt megült a hangulat. De mindent egybevetve jó kis koncert volt. Heilung: Sámánisztikus folk zene. Ez előadás nekem egy nagyon meghatározó élmény volt. Imádom ezt a sámásnos ,ősi hangszerekkel megszólaltattot a gyökerekhez visszanyúló zenét. A rengeteg zenészt,ősi ruhákba maszkokba öltözött énekesek, táncosok együtt lélegző produkciója,magával ragadja az embert. Annyira zsigerekre ható tudatalattit mozgató produkció,hogy aki kicsit is fogékonyabb erre, azt elviszi egy ősi világba, egy lélekutazásra, ahol az ember elrepül egy testetlen világok közti spirtuális utazásra,ahol még szellemek, istenek, a természeti erők szépsége és ereje uralta e földet. Csak a számok közti szünetek zökkentik vissza az embert a pillanatnyi valóságba,és látja mi történik színpadon. Ilyen különleges élményben nagyon ritkán van része az embernek. Igazi lélekemelő élmény, világok közti utazás. 2. nap At The Gates: Jó kis Göteborgi metál. Nekem a régebbi munkásságuk tetszik jobban, mostanában az újabb számokat inkább az ifjabb nemzedék kedveli. Nekem sajnos ez a koncert olyan volt, mint a 2016-os koncertjük, valahogy nem éreztem bennük azt a régi tüzet. Korrekt koncertet hoztak, de az említettek miatt nekem kicsit hiányérzetem volt. Arch Enemy: melodeath királyai Az intro Ace of Spades volt Lemmy emlékére, aztán belecsaptak a koncertbe, innentől kezdve elszabadult a pokol. Berobbantak a színpadra, amit egyből észrevettem sajnos, Jeff Loomis nem volt a színpadon. Helyette Joey Conception helyettesítette ezen az estén. Mint megtudtuk, sajnos családi okok miatt hiányzott a mester. Ezen kívül minden a helyén volt, Alissa húzta a hátán a produkciót, a hangja most is brutális formában, annyira összeállt a banda mind zeneileg mind látványban, az egyik legprofibb csapat élőben. A látványos show mellett sem mehetünk el szó nélkül, olyan pirot kaptunk az arcunkba, hogy a lángok szinte felperzselték a színpadot. A fények teljesen illettek a számok hangulatához. Mint a headlinerektől általában, itt is kaptunk tüzijátékot, de ami a legfontosabb, az a zene. Egy best of programot kaptunk, hatalmas gitárszólókkal és végre halhattuk élőben a „The Race”-t. A végére maradtak a kihagyhatatlan slágerek: As the pages burn, We will rise, Nemesis. Ebből a csapatból sosem elég, túl hamar lesz mindig vége a koncerteknek. Sick of it all: New York hardcore királyai Több, mint 30 éve tolják a metált, minden egyes alkalommal megcsodálom, mit művelnek a színpadon. Olyan energiákat képesek felszabadítani a világot jelentő deszkákon, amit talán csak a feltörekvő fiataloknál látunk. Öröm nézni, hallgatni, ahogy ugrál és együtt lélegzik a banda a közönséggel. Egy óriási klubbuli hangulatát tudják megteremteni minden koncerten a közönséggel. Érezni, hogy szinte vibrál a levegő, mindig elragadja az embert a hév. Alcest : Az éjszaka megnyugató hangjai Nem ismertem behatóan őket, de amit ezen a kései órán csináltak, tejesen elvarázsoltak vele. Ez olyan Opeth és Anathema szerű, már lenyugodott kicsit hipnotikus varázszene, ami egy másik világba repíti az embert, finom leplet sző a lelkek köré. Lágyan elringatja egy békés álomvilágba a hallgatót. Az este nagy meglepetése volt ez a francia zenekar, mindenkinek ajánlom. Harakiri for the sky Ezt az osztrák bandát már nagyon vártam, hogy lássam élőben, az Alcest varázslatos zenéjéből átcsöppenve egy másik hasonlóan sokszor hipnotikus, elszállós világba érkezik az ember. Ebben a zenében előkerülnek a horzsoló dallamok, hörgős ének, nem olyan finom világ, mint az Alcest, de ez a zene is varázslat, ami ugyanúgy elragadja a hallgatót. Nekem ha hasonlítani kéne valamihez – de ezek csak érzésekben hasonlítanak-, nem utánoznak senkit, a Moonsorrow-t juttatja eszembe. Egyedi, igazi művészi zene. 3.nap Omnium Gatherum Az egyike az újabb felfedettjeimnek ezek a finn srácok, amiket összegitároznak az összes számukban az maga a zenei mágia, imádom ezeket az elszállós gitártémákat. Olyan érzés, mintha a gitárhangok körbe-körbe cikáznának körülötted és egy óriási zenei szőnyeget fonnának köréd. Ehhez a zenéhez egy jó kis északi hörgős ének kettős kontrasztja teljessé teszik a zenekart. Élőben a produkció emellett rendkívül intenzív, az énekes frontember folyamatos gesztikulálásaival uralja a színpadot. lenyűgöző teljesítmény, csodálatos zenei élmény. Kadavar Mintha Woodstockban lennénk. Ez itt kérem tiszta 60-as, 70-es évek. A három fazon mintha az időgépből ugrott volna ki, mind fizimáskájuk, mind zenéjük az autentikus hippi korszak. A zene hard stone pschyhedelic rock. Igazi ősrock olyan groove-kal, hogy még az igazi nagyok is megirigyelnék. Mint ahogy írtam, a Graveyard Zeppes, ők inkánn a Depp Purple, Black Sabbath-os ízekkel rendelkeznek. Annyira magával ragadó ez a világ, amit felépítettek, hogy egyből visszarepülsz velük a múltba. Igazi zenei csemege, végig van benne valami erő, valami ősi. Orphaned Land: Izrael zenei nagykövetei Adott egy Jézusra hajazó karizmatikus frontember óriási hanggal, aki a hátán viszi a produkciót, végig vicces konferálásaival. Folyamatos kapcsolatot tart a közönséggel, a zenészei pedig vigyorognak a koncert alatt. A zenéjükbe pedig szépen, finoman beleszövik az izraeli folklór zenét, mindezt úgy, hogy a zene végig metál marad. Zseniális dobosuk által hozott témáknak köszönhetően a zene kap egy ősi, izzó lüktetést. Igazi egyedi muzsika ez, olyan igazi örömzene, néhol elszállós részekkel, ami ennek a csapatnak a sajátja. A folkos részeknél szinte magától megindul a láb táncolni, a kéz tapsolni, a közönségben láttam lányokat hastáncolni, szóval a koncert második számától egy igai népünnepéjjé vált az egész. Mindenki vigyorogva énekelt, táncolt, tapsolt. Wasp: a Breeze legnagyobb bulija Már a koncert előtt érződött, hogy forr a levegő, valami nagyon nagy van készülőben. Aztán kijöttek ezek az arcok és megelevenedtek a nyolcvanas évek. Fiatalabbak már ők sem lesznek, de kit érdekel, egyszerűen olyan feelinget hoztak, hogy teljesen megőrült a közönség. Akkora össznépi házibuli kerekedett, amit még nem nagyon láttam. Az idősebb generáció együtt bulizott a legfiatalabb rajongókkal, táncoltak és énekeltek, idegen emberek egymást ölelgették, miközben a színpadról áradt a zene. Olyan energialöket volt ez, még ha most rágondolok is mosolygok tőle. Hatalmas slágereket kaptunk, Wild child, I wanna be somebody, Lovemachine, Chainshow Charlie. Mindenki óriási élményt kapott, az egész közönség vigyorgó arccal távozott. Solstafír: Izland gyermekei Sajnos csak picit tudtam belenézni két koncert közti rohanásban, fájó szívvel hagytam ott őket. Ez a sajátos atmoszférájú zene, amit ők árasztanak. A varázslatos dallamok elrepítenek Izland csodálatos tájaira, igazi borongós, elszállós zene. Bloodbath: DEATH METÁL Ez a svéd szupercsapat Nick Holmes-szal az élén megmutatta, mi az északi death metál. A piros, sejtelmes, füstös fehér fényben felbukkanó, művérrel bekent zenészek amit ezen az éjszakán bemutattak, a zene magasiskolája volt. Ezt a horzsoló hangzást, a hatamas gitárszólókat, középtempós súlyú számokat csak az északiak művelik ennyire profin. Annyira jól összeválogatták a nyaktörő tempós számokat és a lassabb témákat, hogy szinte tökéletes volt. Nick Holmes brutális hörgései annyira beleillenek ebbe a bandába, hogy szinte már itt jobban szeretem hallani, mint a Paradise Lost-ban. Annyira tökéletesek voltak, hogy nem lehet mást mondani: ők a nagy betűs DEATH METAL. Carpathian Forest: Black and roll A fesztivál utolsó koncertje egy jó kis norvég black metal bulival fejeződött be. Az énekes jellegzetes „uhh” hangjai, a számok utáni vicces konferálásai folyamatosan ébren tartották a publikumot, a zene pedig hozta azt a sötét, nordikus atmoszférát, kicsit nekem rock and roll érzésekkel. Méltó lezárása volt a fesztiválnak. Csodálatos négy napot töltöttünk itt Dinkelsbül-ben, az egyik legjobb hangulatú Breezem volt. Nagyon sok jó zenekart láttunk, őrületes bulik voltak….Jövőre ugyanitt.