Terveink közt a második napra szerepelt, hogy délelőtt felderítjük az egész Szigetet, majd egy kis pihenés és este vissza a koncertekre. De már ott elbukott a dolog, hogy arra a kérdésre ébredtem, hogy kérek-e ebédre pizzát. Ebédre? Na így a délelőtt az ködbe veszett. Ettünk, ittunk és összeszedtük magunkat, majd elindultunk. Mert az élet nem egyszerű, egyszer csak azzal szembesültem, hogy pénztárcám sehol. Benne pénz, iratok, bankkártya és vonatjegy. Kártyatiltás egyből. Visszamentünk az úton, hátha. De hát a hátha elmaradt. Így maradt az önostorozás, majd a felismerés, hogy kár már bánkódni, mert ez nem változik, a fesztivál meg elmúlik.

Így a körbejárás fázisába kezdtünk. A legtöbb képen mosolyom kényszeredett, de hát lassan csak feloldódtam. Meglátogattuk az egyedi lámpás helyet, a dombnál, ahol éveken keresztül sátraztunk. Régen ott egy színház sátor volt. Szerintem az már nincs, hiszen a külföldieknek vagy egy narrátor kellene, vagy kivetítő angol felirattal. Majd egy pillanatra teljesen átéreztem azt, amit mindig is szerettem a fesztiválokon: chill out fekvés és semmit tevés, semmit gondolás csak maga a létezés. Nehezemre is esett felkelni, de vészesen közeledett a Prodigy. Ők szinte végig kísérték egész Sziget pályafutásomat, hiszen velük kezdtem anno 1996-ban. Természetesen a helyfoglalás, most sem tűnt egyszerűnek, de egy kis rést találtam és vissza is éltem vele. Igaz egy külföldi lány közölte kissé felháborodva, hogy ő már mióta foglalja ezt a helyet. Hát egy sorryval elintéztem, mert igazából nem érdekelt, itt kérem farkastörvények vannak. Meglepően kis késéssel kezdtek, és már az első számnál éreztem, hogy a bennem levő gőzt itt igazán kiengedhetem. Fotózni őket nem egyszerű, mert tudatosan teszik lehetetlenné a fényekkel, még a kivetítő is cenzúra alatt állt. Így itt is egy-két fotó, majd pedig az önfeledt szórakozás. Többször éltem a Helperek által adott ivóvíz lehetőségével, mert igazán izzasztó ám egy koncertet végigbulizni úgy istenigazából, és beleadni apait anyait. A Prodigy nem sokat változott. A közönséget még mindig nem imádják, de ettől függetlenül hozták a szokásos fesztivál formájukat, így aztán testek nem maradtak szárazon, s mikor több ezer ember egyszerre guggol le majd ugrik fel, egyszerűen felemelően felejthetetlen. És az az energiabomba, adrenalin, ami akkor és ott cikázik össze-vissza emberek közt, vagy épp emberekben szintén leírhatatlan, ezt egyszerűen érezni kell. Valaki szereti, valaki nem, de tapasztalni szerintem kell. A koncert után ismét a korlátra dőltem és lázasan kerestem a tüdőmet, hogy vajon melyik számnál köptem ki, mert akkor nem igazán érdekelt, hiszen hajtott az ösztön, de most így csak jó lenne ha újra kapnék levegőt. Mikor a pulzusom élhetővé vált és már nem csak pihegtem újra körútra indultunk. A pénztárcám már feledésbe merült, hiszen a visszafelé vezető vonatjegyemet megrendelték, és már időpontom is lett hétfőre az okmányirodába. A nap végére nem maradt felderítetlen terület. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a Sherpa rész eltűnt, vagy csak nem találtuk meg, pedig ott igazán olcsón juthattam kedvenc cipő és szandál márkáimhoz. De hát nyilván már nem trendi, pedig én igazán szeretek egy lábbelit évekig hordani ugyanabban az állapotban. Próbáltunk minden vicces helyet felfedezni és megörökíteni, talán sikerült is. Majd lassan elindultunk haza, bokámat már nem igazán éreztem, de ez ebben a pillanatban nem zavart, mert végre ismét azt érezhettem, amit mindig is, mert ez a Sziget az a Sziget, és lehet már nem nekünk szól, meg egy kicsit más, de kell egy hét együtt lét egy külön köztársaságban.