Megannyi példa van már a hardcore punk és a death metal eredményes házasságára, amik brutális mézeshetek kegyetlen erőszakgyermekeit nemzették. Olyan zenekarral viszont most találkoztam először, ami a „hagyományos” punk rock felől közelítette meg a death metalt. A The Rotted végtelenül pőre és pogós deathpunkban utazik.

Saját stílusukat old school D-Beat death metalként határozzák meg. Ezalatt igen gyors, rengeteg blastbeat-tel megpakolt zenét kell érteni, középfekvésű hörgéssel vezetve. A The Rotted a Gorerotted és a Screamin’ Daemon csapatok 2-2 tagjából állt össze, hogy féktelenül erőszakos örömzenét játsszon. Olyan sajtburger ez, amiben a zsemle Terrorizer, a hús GBH és a sajt Motörhead. Az Ad Nauseam az angol brigád második, 2011-es albuma és a Candlelight Records adta ki. A debütanyag „Get dead or die trying” és a jórészt feldolgozásokat tartalmazó „Anarchogram” EP is elismerő kritikákat és koncertszervezői tetszést aratott. Ez számos európai koncertet és Napalm Death-tel közös turnét jelentett a The Rotted-nek. Egy rövid közel-keleti kiruccanás is összejött nekik. Az „ad nauseam” egyébként egy latin kifejezés, jelentése „hányingerig.” Nekem nem fekszi meg a gyomromat, sőt az anyag hallgattatja magát. Sodró, egyszerűre kidolgozott, azonnali fogyasztásra javasolt nóták. 11 dalt vettek fel az albumra a srácok. A nyitó Anarchogram Sun laza, kettőnégyes dobtémával és jó hangerejű basszussal indul, csak ezt halljuk fél percen át. Meglepett, hogy nem zúzdával kezdték, de a meglepetés jó. Reverend Trudgill bőgőjátéka figyelemre méltó, a mély hangokat jórészt hanyagolja, kevés akkordra épít jó ritmusokat és ugráltató melódiákat. Nate Gould dobolása vegyíti a punk szimplaságot és a death metal csapkodásokat, blastbeat-eket. Néha úgy hallgatok egy-egy dalt, hogy csak a dobra, vagy a basszusra koncentrálok. Jó érzés hallani, hogy a Trudgill szerepe nem merül ki a „mindegy, csak legyen vastagítás”-szempontban és a színpadi plusz látványelemként létezésben. Íze, vidámsága van a húroknak. Nála egyértelműen a punk a fő irányvonal. Gould pedig jól tart alapritmusokat, könnyedén veszi a darálást, díszítései pedig erősek, ropogósak és zabálnivalóak, mint az Inferno Chips. Összeszokottságuk nem új keletű csoda, a Screamin’ Daemon-ban korábban zenésztársak voltak. A gitárt Tim Carley kezeli. Ha nagyon pongyolán akarok fogalmazni, akkor punk ritmusú, death metal sound-ra beállított stílusa van (persze, temérdek a kivételek száma). Riffei egyszerűek, rövidek, sokszor ismétlődnek, de a váltásokban azonnal képes új és klassz köröket hozni. Punk metal. A death metal nem a mély, öldöklő motívumként jelenik meg, hanem inkább csak karakteresen erőszakos. Gyilokslágerek és nem hosszú, bonyolult tekerések. Punkgitáros sound-dal is tök jól működnének. Az énekes Ben McCrow szintén a Gorerotted-ből jött Tim-mel együtt. Középfekvésű, erős death metal hörgéseket hoz, amiket metalcore csapatokban is gyakran hallhatunk. Nagyon odafigyel a pontos érthetőségre, itt nem gurgula megy. A szövegek ritmusolását is punk módra végzi, nem hörgésfolyamot produkál. A lemezről egy dal lett videoklipre felvéve, ez a Surrounded By Skulls: Azt hiszem, hogy a legjobb választás volt ez a végletekig slágeres, rögtön pogóra hívó nóta. Refrénje egyszerű, szóismétléses, mégis tele van találó gondolatokkal; csábító lehetőség együttüvöltésre. Hasonlóan gyors indítású dal a Rex Oblivione, középtempós társadalomkritika a Non Serviam („nem fogok szolgálni”), mely utóbbi olykor szikár true black metalos zeneőrjöngést is felvillant. A Just Add Nauseam lassan induló és fél perc után pusztításba fajuló kultúrcsemege. Az Aghori vallás követőiről szól, akik Indiában élnek és vallásuk fontos részét képezi holttesteken meditálni, húsukból enni, koponyájukból italokat inni… nyami! Ha valamire biztos nem számítok, az egy megemlékezés egy 17. századi íróról, Nathaniel Lee-ről. A House Of Bedlam a tehetséges drámaírónak a kórházban töltött éveiről szól, ahová megbomlott elméje miatt került. Óriási respekt a szokatlan témaválasztásért a The Rotted-nek! Az Apathy In The UK voltaképpen a szobarockerekről szól, akik otthoni ücsörgéssel, netes fenyegetésekkel, kalóz-MP3 letöltésekkel „támogatják” a rockszínteret. McCrow itt elsősorban zenerajongói véleményét fejti ki; a dalszövegben az is szerepel, hogy ő régen örömmel állt a rockklubok előtt a hosszú sorban, nyitásra várva. Mindegy, hogy black metal, sludge vagy grindcore a műfaj, a lényeg az élő jelenlét. A Motörbastärds pedig invitálás a rajongókhoz, egyben pacsi a Motörhead-nek. A maga mivoltában egyedi stílusú a The Rotted. Az új klipjük, a Rotted Fucking Earth alig 1 hónap alatt lett 6000+ nézettségű, ami egy ilyen kisnevű bandánál komoly vonzást jelent: Ha tehetségük ilyen tempóban kap egyre nagyobb ismertséget, nem tartom kizártnak, hogy a nu metal, a metalcore, a folk-metal, a deathcore után az ő nevükkel fémjelezhető, intelligens szövegű deathpunk lesz a metal új hulláma. A videoklipjeik, koncertfelvételeik (főleg ami az Obscene Extreme Fest-en készült) számomra egy vezérbandát mutatnak. Kövessétek őket! Obscene Extreme Fest-felvétel: www.therotted.com www.facebook.com/therotted