Ismét eljött a nyár legjobban várt fesztiválja, a Németországban, Roitzschjora repterén (Budapesttől 800 km) megrendezett With Full Force, személyesen nekem immár hetedik alkalommal. Újfent csodálatos zenei felhozatallal kecsegtetett, mondjuk még sosem panaszkodtam. Megint úgy indultam neki, hogy ha már a tervezett koncertek felét sikerül megtekinteni, elégedett leszek.

Utunknak a reggeli órákban indítottuk Dabasról, csupán ketten, barátnőmmel. Tankolás, autópálya matrica beszerzése, és már róttuk is a magyar utakat, zötyögtünk a rossz minőségű (és ahhoz képest drága) cseh autópályán. Ebben az évben úgy döntöttünk (minden évben volt olyan utasunk, akinek nem tetszett az ötlet), hogy időzzünk egy kicsit az úgy is útba eső Prágában. Be is kavarogtunk tehát a városba, girbe-gurba utcákra keveredve végül sikerült ingyenes parkolót is találni. Mindenféle térkép, vagy ismeret nélkül nekiindultunk gyalog a cseh fővárosnak, csodálatos látnivalókat sikerült így is útba ejteni. Véletlenül egy kis utcából (gondolom minden út ide vezet:)) szemünk elé tárult a Vencel tér, amely inkább sugárútra emlékeztet. Számomra igen furcsa volt, hogy a cseh nyelven kívül nem sikerült semmilyen feliratot, kiírást, leírást találni, így nyelvismeret hiányában nem sok információval gazdagodtunk, de a látvány azért kárpótolt. Miután ránk sötétedett, visszataláltunk az autóhoz, és folytattunk utunkat. A gps megviccelt minket, levitt az autópályáról, ahol egysávos hullámvasút élményben részesülhettünk. Az előzőleg elfogyasztott kávénál is szignifikánsan erősebben emelték a vérnyomásom a vezetés, a beláthatatlan kanyarokkal tűzdelt emelkedők, majd meredek lejtők egymásutánjai. Még szerencse, hogy az éjszakai órán nem volt rajtunk kívül semmilyen forgalom. Végül sikerült visszatérni az autópályára, ahol ismét jól haladtunk. Az unalmas vezetésben valahogy éjfél után elfáradtam, így megálltunk egy német autós parkolóban, beágyaztunk az autó hátuljában, és nyugovóra hajtottunk fejünket. Hajnal 3 körül arra lettünk figyelmesek, hogy valami meglökte az autót, aztán újra. Barátnőm kicsit beparázott. A német rendőrség éppen mellettünk igazoltatta egy román kisbusz utasait, akik kiszállva nekidőltek az autónknak. Kb 10 perces diskurzus után újra elcsendesedett a parkoló. Reggel a német végeláthatatlan területein haladtunk tovább, még végül Lipcse előtt letértünk a fesztivál felé. Megálltunk még egy boltban, a legközelebbi településen, szereztünk ásványvizet, egyszerűbb az ilyesmit a környéken intézni. Bogyó, barátnője Titi, és Fazipityu már az előző (-1.) nap kiértek, így foglaltak nekünk is helyet. Sajnálatosan az egyik sor szélén sikerült már nekik is csak találniuk, egyik éjszaka le is törték a nemrégiben vásárolt bal első tükröm burkolatát, amit szigetelő szalaggal javítottunk meg.

Kiváltottuk a jegyeket, kevertünk egy fröccsöt, közben egy orosz gyerekkel futottunk össze, lényegében nekünk már el is kezdődött a fesztivál. A nulladik napon nem szokott elő zenei program lenni, helyette egész hangulatos metál zenéket tolnak a kemping mellett. De ez az év különleges, ugyanis most ünnepli a With Full Force 20. születésnapját, így nem kis nevekkel lepték meg a közönséget: Slayer, Hatebreed, Agnostic Front. Mi inkább a kemping környékén mulattunk, az autóból történő kiváló muzsikák nyekergetése közepette. Mindig is szerettem ezen a fesztiválon, hogy nagyon jól szólnak a színpadok, a hangosításra mindig nagyon odafigyelnek (szinte mindig, bár tavaly volt egy kis malőr a Meshuggah-n). Na meg az sem utolsó szempont, hogy a fesztivál területére bevihető bármilyen, műanyag pohárba töltött ital. Tehát a literes fröccsömmel sem problémáztak ebben az évben sem. Az első koncert napot 14:30-kor az After the Burial nyitotta. Nem is lehetett volna kellemesebb a választás. Azonnal legyalulta az arcunkat.

Következett egy kis nézelődés a koncert területen, motoros bemutató, rengeteg merch pult, kígyózó sorok az Impericon sátornál, ahol dedikáltatni lehet. Iszonyat sok beöltözött bolond, a kempingben a szomszédaink egyébként éppen virágnak öltöztek.

Aztán következett az Every Time I Die. Az utóbbi időkben nem követtem figyelemmel őket, újabb anyagaikat nem ismerve számomra kicsit unalmasra sikerült a műsoruk. Bár két régi slágerrel megörvendeztettek azért. Irány az autó, feltölteni a poharakat, aztán vissza a Chelsea Grin-re, az énekes úgy nézett ki a remekbeszabott ujjatlan farmerkabátjában, mint egy csöves, de ettől az apróságtól függetlenül kellemes koncertet adtak. The Devils Wear Prada különösebben sohasem keltett bennem különösebb érdeklődést, vannak jó dalaik, de valahogy nem fogott meg igazán. Megkapták a nagyszínpadot, szép kis tömeg gyűlt össze, de mi inkább csak távolról néztük a felejthető produkciót. Aztán újra a sátras színpad, az ausztrál Thy Art is Murder, brutálul szólt. Így kell ezt, pont erre volt szükségem. A Terror következett a fedetlen nagyszínpadon, de időjárás közbeavatkozott, így inkább az eső elől (amúgy is tervbe volt véve) az Iwrestledabearonce műsorára siettünk át. Énekes váltás történt a zenekarban, így kicsit félve gondoltam a koncertre, de nem kellett csalódnom. Az új énekesnő magabiztosan hozta a hörgős témák mellett a tiszta énekhangokat is.

Mivel még csepergett kicsit, a kocsihoz indultunk, a kifeszített ponyvák alá hörpinteni, az autó hangszóróit recsegtetni. Nem fakadtunk sírva, amikor megtudtuk, hogy Lemmy rosszulléte miatt elmarad a Motörhead. Így viszont a kieső időt megkapta a Down. Számomra alapból vontatott a műsoruk, de ha lehet így fogalmazni, most mintha lassított filmet néztünk volna, úgy elnyújtották. Hosszabbak voltak a szünetek, mint a dalok. Andi nem tudott volna elszámolni a lelkiismeretével (valószínűleg T. Peti előtt), hogyha kihagyja Phil Anselmo műsorát, így komoly időt töltöttünk el ott. Estére még kaptunk a Parkway Drive-tól az arcunkba egy nagyon jó hangulatú koncertet. A jó hangzás mellett gyönyörű fényjátékok és konfettieső is színesítette a bulit.

Második nap talán nem volt annyira erős zeneileg, mint az első. Bár a programot a Breakdown of Sanity nyitotta, remek kezdő lökést adva így a napnak. Aztán sajnos a barátnőmnek kezdett fájni a háta (korábban gerincsérve volt), így egyre többet ültünk az autónál. Az esti In Flames számait kicsit egysíkúnak éreztem, mondjuk a látványvilággal nem volt problémám, a világítással és a pirotechnikával kicsit feldobták. Mivel Bogyóék mentek vissza Angliába, így a harmadik napot kihagyva indultak neki az útnak. Barátnőm háta reggelre sem lett sokkal jobb, szinte ki sem tudott szállni az autóból, így végül úgy döntöttünk, hogy mi sem maradunk. Hazafelé még lett egy utasunk, Fazipityu. És még a végére: éppen a fesztivál után lezárták az egyik főutat Lipcse felé, így szépet kavarogtunk, mire sikerült megtalálni a helyes utat a búzamezőkön keresztül. Összegezve csodálatosan éreztük magunkat. Jövőre is jövünk!