A győri Don’t Need Society (DNS) négyszámos anyagának címében húzós rock’n’roll-t ígér a hallgatónak. A r’n’r fogalmának tágabb értelmezéséből merítő zenekar az egyszerű, groove-okból építkező, kompromisszummentes dalírás mellett tette le a voksát.

Ha az ember a progresszív metalt szeretné megszeretni (nemcsak ismeretet szerezni róla), akkor a To-Mera zenekar új albumát, az Exile-t érdemes tenni a lejátszóba. Nemcsak azért, mert könnyebb a kötődés egy szemrevaló magyar énekesnővel (Kiss Júlia, ex-Without Face) felálló bandához, bár nyilván ez már jó start, hiszen a feminin énekhangok csalogatóbbak, jobban esnek a fülnek, hanem azért is, mert a progresszív metalra jellemző összetettség, bonyolultság és gondolatiságban hozzáadott érték itt fülbemászó zenében található meg.

Hihetetlen, de a főleg blackben utazó és több, mint 10 éves Harloch most adta ki első nagylemezét. Ez a tény, valamint a banda neve kevesekben ébreszt gondolatokat, és sajnos ez nem a véletlen műve. Az alakulás óta eltelt 11 év eléggé viszontagságosan telt, és nehezen jutottak egyről a kettőre. Tipikus probléma, a tagkeresés hátráltatta a csapatot, tapasztalatból tudom én is, milyen nehéz megbízható, és elkötelezett társakat találni. Ez idáig egy EP-t adtak ki 2008-ban Árnyjáték címmel, mely 5 dalt tartalmaz, és elég jól sikerült nóták vannak rajta, de sajnos ez nem hozta meg eddig a kellő ismertséget nekik, valamint az állandó tagproblémák miatt továbbra sem sikerült feljebb lépni.

A Dél-Wales-i hardcore csapat november 12-én jelentette meg új albumát Scatter the ashes címmel. A kiadó szintén a jól megszokott Purgatory Records. A zenekar fennállása óta 3 nagylemezt és 2 EP-t tudhat magáénak: South Wales Kings (2007), Forgotten Souls (2009), Root of all evil (2010), Sleep paralysis EP (2011), Scatter the ashes (2012) Sokan egyből azzal kezdenék, hogy ezek a britek mindig csak árnyékai, olcsó másolatai nagy amcsi hardcore zenekaroknak....Nos a BWP erre totál rácáfol.

A rajongók nagy örömére új anyaggal jelentkezett Get What You Give címmel a kaliforniai hardcore horda, a The Ghost Inside. A legutóbbi (Returners) 2. album óta (2010) eltelt 2 év szerencsére semmit sem faragott le a banda megszokott lendületéből, ami külön öröm, hiszen nagyon sok banda „pártfordulása” keltett nem kis felháborodást mostanság.

Megmondom őszintén, hogy a honi crossover/hardcore/crust/grind undergroundban nagyon sok minősíthetetlen zenei felvétellel találkoztam, függetlenül annak zenei tartalmától, és bizony nagyon unalmas már bogarászni a hangszereket a nagy maszlagból, még akkor is, ha úgymond ez „műfaji kritérium” bizonyos szintén, de szerintem az elvárható 2012-ben, hogy egy produkciónak legalább a gerincébe tudjon kapaszkodni az ember.

Volt szerencsém a kezdetektől figyelemmel kísérni a banda munkálkodását, és az, hogy ilyen szép röppályát írtak le relatív rövid idő alatt, kifejezetten meglepő egy ilyen főváros központú országban. Itt most nem a szaftos felső lábszárcsontot szeretném terítékre ejteni, és a vidék vs. Budapest vitát kiélezni, hanem csak egyszerűen felhívni a figyelmet, hogy ez a banda bizony Kerekegyházán ütötte le az első kettőnégyet, még akkor is, ha immár Pillinger Tamással (ex TST) kiegészülve zajonganak az underground bugyraiban.

Nehéz a kenyere annak, aki hazánk kifürkészhetetlen bugyraiban akar metalcore-t játszani. Nagyon sok minőségi előadót termelt ki az ország, és szinte egy év leforgása alatt az egész hazai „mainstream” megszűnt létezni. Azt, hogy maga a műfaj a jövőben mire számíthat, lehetetlen megjósolni, de azért még mindig számos csapat munkálkodik a tengerentúlon a Deathcore őrület árnyékában.

Vajon a nagymágocsi Angertea-nek sikerül-e az, ami szinte minden magyar zenekar álma? Egy olyan lemezt kiadni, amely nemcsak itthon, hanem külföldön is kiállja a próbát. A tizennégy éve változatlan felállással dolgozó zenekar szeptember 17-én jelentette meg soron következő lemezét, amely a Nr. 4: Songs exhaled címet kapta. Akik figyelemmel kísérték az Angertea eddigi munkásságát, azok már nagyon várták az új kiadványt, amelyet a Distrust után szintén a norvég kiadó égisze alatt sikerült kihozni.

A kényszerű hasonlítást sajnos ez a banda se kerülhette el, sokan a magyar Paramore-t vélték benne felfedezni, de természetesen az ütőkártya, amit mindenki büszkén lobogtatott előhúzva a metalcore varázskalapjából az nem más volt, mint az Eyes Set To Kill.

Sokszori neki futásra öltött formát ez a kritika, mert direkt nagyon sokat pörgettem a Black Flaget a lejátszóba, hogy objektív véleményt tudjak formálni az új Ektomorf korongról.

2007-ben alakult a debreceni zenekar Peter D. Maniak vezetésével, akinek ez már nem az első bandája. A korábban black/death stílusban ismert Neochrome feloszlása után más néven alapított zenekart. A stíluson picit keményített, a mostani irányvonal már kőkemény, régi vonalas death metál, mint pl. Cannibal Corpse, Morbid Angel, Deicide. Főleg a CC hatás érezhető, nekem abszolút beugrott róluk, és ráadásul nem is hozzák rosszul ezt a műfajt. Noha már 5 éves a banda, az első demo lemezük csak 2010-ben jelent meg „The First Seeds” címmel, köszönhetően a sok tagcserének. Nem volt rossz fogadtatása már ennek sem, de az idei EP már komolyabb munkáról ad bizonyságot. Ráadásul az EP mellékleteként meghallgatható a demo anyag is.

A Blind Myself zeneszerzési metódusa mindig változatos volt. Ha figyelembe vesszük, hogy szinte minden album más légkörben és más felállással készült, nem csoda, hogy mindegyik szerzemény relatív más zenei megközelítést közvetít.

Én személy szerint nem tudok olyan modernebb (megjegyzem régebbiről sem) magyar metal zenekarról, aki németül énekelt volna bármilyen szerzeményt. Először csak a számhoz jutottam hozzá és nem ismertem a hátér sztorit, ezért aztán amikor szembesültem, hogy milyen szándékból keletkezett ez a szokatlan szerzemény, igencsak ráncoltam a szemöldököm.

Sokadik alkalommal bizonyít a soproni Blizard. Évről-évre jobb anyagokkal örvendeztetik meg a nagyérdeműt. A zenei kalandozás sok állomással rendelkezik, mint mindig, és most is, de határozottan nem zavaró ez a crossover csapongás.

Aki ismeri a gyöngyösi színteret biztos, hogy belefutott a Dolor nevébe, hiszen egy több mint 10 éves zenekar adta ki legújabb EP-jét. A zenekar mostani anyaga nagyjából ugyanazt az irányt képviseli mint az eddigiek, azzal a különbséggel, hogy megfigyelhető egy exponenciális fejlődés, zeneileg és hangzásban egyaránt.

Valamiért Magyarországon, mindig bevett szokás folyamatosan egy új zenekari kiadványt, a korábbi felállásokkal párhuzamba állítani (ami nem is lenne probléma), de az már annál inkább, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül átélt nosztalgia megfeledkezik egy új kiadvány valós jelenkori zenei értékeiről.

A 2005/2006 folyamán alakult budapesti Torn From Earth 2012-ben egy kétszámos anyaggal jelentkezett. A zenekar felállása az évek során teljesen kicserélődött, és ennek következtében az általuk alkotott zene is átalakult, illetve némileg eltávolodott az eredeti útiránytól. Már akkor lehetett sejteni, hogy nem lesz egy könnyen emészthető, minden nap pörgethető felvétel, amikor megláttam a számok hosszát. A két szerzemény körülbelül olyan időtartamot ölel fel, amelyet egy jobbfajta grindcore zenekar egy egész albumnyi mannával tölt meg. A húszpercnyi zene a komplexitás azon ösvényére vezet minket, amelyen az underground néhány vállalkozó szellemű formációján kívül szinte senki sem jár.

Amikor az ember belefut egy idétlen zenekar névbe, és meglátja a számok egy perces hosszát, akkor realizálódik benne két alternatíva. Az egyik: egy ki nem adott, meg nem értett, öncélú, sznob-poszt Hardcore-Punk zenekarral van dolga vagy pedig Grindcore-ral. Itt az utóbbiról van szó és nem is a rosszabbik fajtából.

A közegében elismert és koncerten sokszor bizonyított győri Fuck Like Bunnies a Tragédiával közösen készített egy új split lemezt. A két zenekar közül az előbbit vettem górcső alá, amely nem kis meglepetést okozott, mert mostanában az ilyen hangulatú, modern megközelítésű dallamosabb punk zenéből viszonylag kevés van a színtéren.