2014. Júl. 31 - Aug. 02. - Wacken Néhány év elteltével ismét eljutottam a német metálparadicsomba. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a kontinensen nincs még egy ilyen kaliberű rendezvény. Persze akadnak vetélytársak, mint a francia Hellfest vagy a spanyol Resurrection, de Wacken a legdurvább csapás. Mivel a fesztivál idén ünnepelte a 25. születésnapját, várható volt egy erősebb történet. Az évek a szervezettségen is meglátszanak: a biztonsági őrök nem ellened vannak, hanem érted (mint minden más külföldi fesztiválon). A szabályok betartása mellett korrektek és segítőkészek. Sajtós jegyeinknek köszönhetően idén először bejutottunk a VIP részlegre. A sima kempinggel se lettek volna gondjaink, de ismerősök tanácsára - miszerint őket egyik éjjel a sátorban alvás közben kirabolták - semmiképpen se szerettünk volna a "pórnéppel" együtt táborozni :). Itt a kempinglakók komolyan gondolják a fesztivált! Elég erős armadákkal érkeznek: platós teherautókon sörpadok, 40 fős buszok, saját mobil toi-toi (nehogy már el kelljen sétálni a "hivatalos" wc-ig, ami lehet tele van "töltve"). A kemping már a mínusz 3. napon megtelt. Egy hétre jönnek, kell a minimál luxus: nagy hangfalak üvöltenek, aggregátorok és hűtők berregnek mindenhol.

Reggel az első gondolatom csak az volt, hogy vajon mit vétettem, hogy ezt a pénztárcám bánta, majd felmerült a kizsebelés gondolata, de nem hittem benne, mert hogy a táskám zipzárját még én is alig tudom kihúzni, nem hogy visszahúzni. Ha csak magadat hibáztathatod, no az a legszörnyűbb. Reggeli után beléptem online világomba, és láss csodát egy üzenet fogadott, hogy megtalálták az irataimat, és ha magamra ismerek ugyan hívjam már ezt a számot. Magamra ismertem, fellélegeztem legalább az okmányirodát kihagyhatom. A csörgés után kiderült, hogy nem csak az irataim, hanem minden meg van. Hööö? Még élnek ilyen emberek?

Terveink közt a második napra szerepelt, hogy délelőtt felderítjük az egész Szigetet, majd egy kis pihenés és este vissza a koncertekre. De már ott elbukott a dolog, hogy arra a kérdésre ébredtem, hogy kérek-e ebédre pizzát. Ebédre? Na így a délelőtt az ködbe veszett. Ettünk, ittunk és összeszedtük magunkat, majd elindultunk. Mert az élet nem egyszerű, egyszer csak azzal szembesültem, hogy pénztárcám sehol. Benne pénz, iratok, bankkártya és vonatjegy. Kártyatiltás egyből. Visszamentünk az úton, hátha. De hát a hátha elmaradt. Így maradt az önostorozás, majd a felismerés, hogy kár már bánkódni, mert ez nem változik, a fesztivál meg elmúlik.

Ha jól számolom lassan 8 éve annak, hogy a Hajógyári Szigeten jártam. Régebben napokat, hetet töltöttem ott, aztán már csak egy-egy koncertre ugrottam be. Idővel aztán elmúlt az érdeklődésem. Talán öregszem, talán az ismétlődő zenei kínálat volt az oka. Nem tudom és nem is agyaltam rajta. Most lelkesen vártam azt a két napot, és azt a két fellépőt. Pénteken munkából egyből a vonatra szálltam, és go to Island.

Így az utolsó nap sem siettem olyan nagyon az emberek közé. Bicajosra vettem a figurát. Kíváncsian vártam, hogyan működik a bicikli tárolása az őrzött helyen. Hát kaptam egy A/5-ös papírt, hogy majd azzal hozhatom el. Bátorság ezt egy fesztiválozóra bízni, de sebaj józan életű vagyok, bár sok mindenre képes is. A többieket ismét hamar megtaláltam, bár a népesség száma megnőtt, haladás szigorúan tyúklépésben, és még a busz is eltűnt. És hogy a magenta színű körmöm okozott-e örömöt, meglepetést és vidámságot? A válasz egyértelműen igen.

Délutántól győzködtem magam, hogy indulni kellene, és mégiscsak estére értem ki. Kijelenthetem, hogy így az ötödik fesztivál nap után (már ha az Efott-ot is beleszámolom) tömegiszonyom lett. De hát ma volt Majka és előtte Zana Zoli. Egymás után jöttek ám. Első körben gratulálok a szervezőknek, mert a legjobb hangtechnikai terembe tették őket. Gondolom, hogy ilyenkor rocker társaim nagyot néznek: hangtechnika ezeknek, de hát minek. Tanácsom: nézz, hallj és utána ítélkezz, mert lehet nem a te stílusod, de hogy élőben olyan jó, hogy csak na.

Azért van előnye annak, hogy az Efott-ot végigjártam, mert így nagyjából tudtam, hogy mire is számíthatok. Vagyis így a második napon az utam egyből a Pál utcai fiúk (és lány) koncertre vezetett. Most kevés fotóval beértem, és inkább hallgattam és emlékeztem, milyen is volt régen. Mintha ők is érezték volna, így a nap közben hallgatott számaikat rendre el is játszották, kizárólag nekem, kinek másnak. Egy ideig egyedül mászkáltam, mert ez vált be Efott-on is, de aztán kezdett elhatalmasodni rajtam a tömegben magányosnak lenni érzés, így megkerestem a többieket.

Hazai pályán könnyebben mozog az ember lánya, már mint ezt hisszük. A Gazdasági bejáró épp a másik oldalon, mint ahol én, és ez évek óta így van. Már épp elfogyott a türelmem, mikor rákérdeztem, ugyan mégis merre és meddig, majd közölték, hogy majdnem ott vagyok már. Célba érkezés, jegyfelvevés. Értem én, hogy ez a főszponzor színe, de tavaly is épp így és épp ilyen volt.

Napok óta figyelem, hogy mi történik az üvegbetétes műanyag sörös korsókkal. Egy mondatban ennyi anomáliát még nem láttam. Szóval újdonság (nekem) hogy egy korsó sör 650 forintba kerül. Ha visszaviszed a korsót, ami műanyagból van, akkor a következő kör csak 400 forint. Értem én, hogy az embereket valahogy rá akarják kényszeríteni, hogy ne szemetelj te barom, hiszen ott a kuka. De. És megint az a de.

Öreg rókaként az EFOTT-ot munka mellett nyomom végig, vagy legalábbis imitált munka mellett. Így második napon a kényelem és a gyorsaság miatt taxival indultunk utunkra. Alapvetően antiszociális vagyok, de ha valaki áttöri a falat akkor szabad az út. Na taxisunknak nem sikerült, pedig még egy gyors „sit down” comedy-et is nyomott, mondjuk tény, hogy praktikusabb vezetés közben, mint egy stand up. Még ma sem láttam azt a nagy tömeget, de legalább elférünk.

Nem ez az első Efott fesztivál amin részt veszek, de nem tartozott soha a kiemelt, kedvenc helyeim közé. Egyértelműen azért, mert a külföldi fellépők jobban vonzottak. De hát az ember változik, és rájön, hogy a hazai zeneiparban is vannak értékelhető előadók. Meg hát egy szempont, ha fesztivál, ha buli, és elkap a feeling, majd hogy nem mindegy is a háttér. Így érdeklődve indultam neki. Kivételesen elsőre eltaláltuk, hogy a szakmaisok merről is léphetnek be a fesztivál területére. Megkaptam a jegyeket, szépen beállítottam a kis alumínium pöcköt, hogy hol a jó: ahol nem tág annyira, hogy elhagyjam, és nem olyan fojtósan szűk.

Az első kérdés amint beléptem a helyszínre meg is fogalmazódott bennem. Ha ennyi rasztás, fordított baseball sapkás fiatalember rohangál a magyar ég alatt, akkor mért panganak a vidéki a klubok a hasonló módszerrel operáló honi zenekarok megmozdulásai alatt? De nem kellett sokat várni, hogy rájöjjek a varázs szóra : Retro!

Summer Breeze a fesztivál, amit egész évben várunk, és mindig jó rá emlékezni milyen volt. Az idén is rendkívül erősnek ígérkezett a program, sok visszatérő nagy kedvenccel. Többek között Amorphis, Moonspell, Walls Of Jericho, Hatebreed, Ensiferum, Orphaned Land, Primordial, az általam még nem látott Lamb Of God, Powerwolf!

Hosszú szünet után végre ismét koncertet adott a Replika. Az év elején (jan. 10.) már volt egy fellépésük a debreceni Roncsbárban, de sajnálatos módon az utolsó pillanatban részemről az meghiúsult. Utoljára tehát 4 éve láttam őket, így kellő izgalommal és várakozással tekintettem az estére, amely a budapesti Barba Negrában került megrendezésre.

Még alig kezdődött el az év, s máris láthattam élőben összes hazai kedvencemet! A Replika és Dalriada után ezúttal a Wall Of Sleep és a Stonedirt következett, ráadásul egy közös bulin, egymás után játszottak, nem kis örömömre…

Tíz éve annak, hogy a Dalriada zenekar kiadta „A walesi bárdok” demóját, és ennek megünneplésére – a Fajkusz Bandával karöltve, számos vendégzenészt felvonultatva – nagyszabású bulit rendeztek a Dürer Kertben. A csapat messzemenően kitett magáért; a Belőlük áradó lelkesedés, alázat, profizmus – valamint az őket éltető közönség összhangja tökéletes volt ezen az estén. A Dalriada – s a velük (és előttük) játszó Fajkusz Banda – egy olyan produkcióval kápráztatta el a nagyérdeműt, hogy úgy hiszem, ezt a napot még sokáig emlegetni fogjuk (de legalábbis a következő jubileumig).

… Erre az estére mindig emlékezni fogok. Visszhangja, eksztázisa, lenyomata itt él bennem, kitörölhetetlenül. Oly mélyen megérintett, hogy csak lassan térek magamhoz még most is, napokkal a koncert után. Őszintén szólva nem reméltem, hogy valaha még látni fogom élőben a Replikát – arra pedig legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy egy ilyen hosszú, 27 számos (!) programmal térnek vissza, de nem csak ez tette különlegessé az estét; a helyenként igencsak súlyos témák és súlyos riffek ellenére ugyanis igazán családias hangulata volt a bulinak.

Ez a hét végig a BLACK SABBATH jegyében telt. Így „készültem” arra a neves eseményre, mely azóta lázba hozott, mihelyst tudomást szereztem a készülő Sabbath Estről. Várakozásaimban nem is csalatkoztam: minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az idei év méltó lezárása volt számomra ez az este, melyen a metal legnagyobbjait, vagyis a Black Sabbath-ot ünnepeltük. Nem is akárhogyan!

A Rézmál klub egy kicsi, ám annál hangulatosabb kávézó-kocsma Budán, a Marczibányi téren. Annak ellenére, hogy a színpad egy könyvekkel megrakodott kis sarokban van kialakítva, ahol egy négy fős zenekar már éppen nem fér el, nagyon oké a hely (beleértve a hangzást és a koncertélményt is). Itt lépett fel – idén másodízben – a Stonedirt, mely a hazai underground metal színtér egyik kiemelkedően tehetséges és ambíciózus zenekara. Lehet persze mondani, hogy elfogult vagyok Velük szemben – ám tény, hogy mióta először meghallottam e csodás-vad muzsikát, a rabja vagyok, és odateszem magam minden bulijukon…

Ismét eljött a nyár legjobban várt fesztiválja, a Németországban, Roitzschjora repterén (Budapesttől 800 km) megrendezett With Full Force, személyesen nekem immár hetedik alkalommal. Újfent csodálatos zenei felhozatallal kecsegtetett, mondjuk még sosem panaszkodtam. Megint úgy indultam neki, hogy ha már a tervezett koncertek felét sikerül megtekinteni, elégedett leszek.